A Budai 2. Honvédzászlóalj története

A forradalom hadseregének gyors talpra állítását a nemzeti függetlenség védelme, a külső veszély közeledése tette szükségessé. Ez tette indokolttá az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc honvédségének létrejöttét, az első honvédzászlóaljak megalakulását is.

Pest-Buda 1848
Pest-Buda 1848-ban

A fővárosnak a forradalom elindításában és továbbfejlesztésében játszott szerepe általánosan ismert. Kevéssé ismeretes viszont, hogy Pest és Buda, valamint a környező helységek lakossága példásan kivette részét a szabadságharc első honvédzászlóaljainak kiállításából is. Az 1848 őszéig felállított 14 honvédzászlóaljból három a fővárosban alakult: az első kettőt öt hét alatt szervezték meg még május-júniusban, a harmadik pedig Pest városának kezdeményezésére jött létre a szeptemberi válságos napokban. Az 1848. május 20-án elkezdődött első toborzások kijelölt helyszíne az 1-2. zászlóalj esetében Pest-Buda volt, a 2. Honvéd Zászlóalj zömét elsősorban Buda és a Zsámbéki-medence adta ki.

Az eleinte nehezen beinduló toborzás lendületet vett május 21-től, amikortól az újoncok felfogadását nem a város szívétől távol levő és még teljesen be nem fejezett laktanyában, hanem a Múzeum épületében folytatták. Így vált a márciusi napok óta szimbolikus jelentőségűvé növekedett épület a pesti honvédtoborzás színhelyévé. Mindezek együttesen vezettek ahhoz, hogy ettől az időponttól kezdve az önkéntes honvédek száma rohamos növekedésnek indult. A már felfogadott önkéntesek csapatosan, ének- és zeneszóval járták a várost, és maguk is toboroztak. A fővárosban olyan közhangulat alakult ki, hogy fiatal és egészséges ember nem mehetett úgy végig az utcán, hogy úton-útfélen ne kérdezték volna tőle meg: miért nem csapott még fel honvédnek?

Toborzás 1848
Toborzás 1848-ban

A toborzó bizottmánynak sok gondot okoztak azok a lelkes jelentkezők, akik az egészségi követelményeknek vagy a magassági mértéknek nem feleltek meg. Ezek ugyanis gyakran öngyilkossággal fenyegetődzve próbálták kierőszakolni felvételüket. Azok pedig, akik egészségi állapotuk vagy előrehaladott koruk miatt nem nyertek felvételt, maguk helyett mást állítottak, vállalva annak egy vagy több évi zsoldját, sőt nem egyszer teljes felruházását és felfegyverzését is. Így érthető, hogy a honvédek száma május 24-én elérte a 600, május 27-én az 1000 főt, május 30-án számuk már 1455, s június 5-én pedig 2058 fő volt. Mivel pedig a tíz zászlóaljból Pesten csak kettőt kívánt a kormány felállítani, ezért a toborzást június 6-án a fővárosban ideiglenesen beszüntették . . ,

Mielőtt az elhelyezés, ellátás, felszerelés és kiképzés kérdéseire rátérnénk, meg kell kísérelnünk arra felelni: honnan, a társadalom milyen osztályaiból és rétegeiből jöttek ezek az önkéntesek? Azt is tisztáznunk kell, hogy vajon csak pestiekből, illetve Pest megyeiekből állott-e az 1. és 2. honvédzászlóalj — vagy más vidékek és megyék önkéntesei is szolgáltak-e keretében? A pesti honvédzászlóaljak osztályösszetételére vonatkozóan csak közvetett adatok állanak rendelkezésünkre. Azok az összeíró ívek — az ún. avatólajstromok — ugyanis, amelyeket a hadfogadáskor két példányban vezettek, sajnos, elvesztek. Így hiteles kimutatás nem áll rendelkezésünkre, csak másodlagos adatokból kísérelhetjük meg a rekonstrukciót. A kérdés vizsgálatánál elöljáróban le kell szögeznünk mindjárt egy fontos tényt: hogy ti. kezdetben a honvédeket rendes (v. mobilis) nemzetőröknek nevezték ugyan — megkülönböztetésül a törvényben előírt állandó nemzetőrségtől —, de az első pillanattól közelebb állottak a rendes katonasághoz, mint a nemzetőrséghez. így a honvédséghez jelentkezőkre nem vonatkozott a nemzetőrségről szóló 1848: XXII. te. cenzusa sem, amely szerint csak fél telekállományú, vagy annál nagyobb földdel, vagy legalább évi 100 ezüst forint tiszta jövedelemmel rendelkezők vehetők fel a nemzetőrség soraiba. A május 16-án kelt felhívás az ország minden lakosához fordult, és a később kiadott toborzási utasítás is úgy szólt, hogy ,,ezen nemzetőrseregbe mindenki beléphet, ki tökéletes egészséggel bír és minden hadi szolgálatra alkalmatosnak találtatik”, ha magyar állampolgár és magaviselete ellen nem esik kifogás (vagyis nem büntetett előéletű).

Ez a rendelkezés tehát lehetővé tette, hogy a nemzetőrség soraiból kirekesztett nincstelenek is jelentkezzenek a honvéd zászlóaljakba. (Ennyiben a honvédtoborzás mintegy a cenzusos nemzetőrségi törvény korrekciójának is tekinthető.) Ilyen előzmények után joggal számolhatunk azzal, hogy a fővárosban szép számmal jelentkeztek az önkéntesek közé a társadalom legszélesebb rétegeiből: mesterlegények, napszámosok, a városi előproletariátus képviselői. A „szegényebb néposztályok” — mint akkor nevezték — nagyobb arányú részvétele mellett szól Batthyány említett, május 18-án, az első napon kelt intézkedése, amely fehérneműt és lábbelit sürget a rosszul öltözött újoncoknak. A fehérnemű hiánya a lapok tanúsága szerint állandósult, ami kétségtelenül az egyszerű dolgozó emberek, a nehéz viszonyok között élő kétkezi munkások folyamatos jelentkezését bizonyítja. „Sokan vannak — írta pl. a Márczius Tizenötödike —, kik rongyosan, tisztátalan ruhákban állanak be . . ,”

Egy május 29-én kelt utasítás pedig kifejezetten a „munkások félék” fokozottan gondos ellátására utasítja a 2. zászlóalj akkor kinevezett parancsnokát. Mindezekhez rögtön azt is hozzá kell tennünk, hogy az önkéntesek nemcsak a társadalom legszegényebb, de rendszerint annak politikailag aktív rétegéből kerültek ki. Ezeknek politikai súlyát csak növelte, hogy a márciusi ifjak egy része is beállott a honvédekhez, és ott a legénység között természetszerűleg hangadó szerepet vitt. Így érthető, hogy az arisztokrácia és a főváros módosabb polgárai általában aggódva néztek az önkéntesekre. Ezért jegyezte fel Podmaniczky Frigyes báró a Pesten toborzott két honvédzászlóalj kiindítása után némi cinizmussal naplójába azt, hogy a „mozgósított nemzetőrség képében temérdek itt Pesten alkalmatlan, de fegyver alatt hasznos elemtől szabadult meg fővárosunk”.

1848 március 15.Az elmondottakkal természetesen nem akarjuk kétségbe vonni, hogy ezekbe az első zászlóaljakba — mint ezt a köztudat megőrizte — szép számmal állottak be diákok, értelmiségiek és a birtokos osztály tagjai. Nagy Gusztávnak, a kormány által kiküldött toborzási biztosnak a tudósítása is kiemeli, hogy „legszebb részét teszik a pesti toborzás eredményeinek az egyetemi ifjúság, különösen a mérnökök, . . . néhány ügyvéd, szóval többnyire azok, kik a márciusi napokban annyi áldozati készséggel és lelkesedéssel működtek”.

A „míveltebb osztályú ifjak” azonban nemcsak Pest-Budáról, sőt még nem is kizárólagosan Pest megyéből adódtak. A toborzási felhívás megjelenése után a vidéki hatóságok egy része ugyanis konkrét végrehajtási utasítás hiányában nem kezdett az érdembeli hadfogadó munkához. A türelmetlen fiatalok: diákok, jurátusok, gazdatisztek, házitanítók, kispapok és fiatal birtokosok ekkor sietve Pestre kocsiztak, hogy mihamarább a zászló alá állhassanak. így kerültek a pesti zászlóaljakba egyénenként és csoportosan kassaiak, sárospatakiak, gyöngyösiek, szombathelyiek, pápaiak és fehérváriak — hogy csak a kétségtelenül ismert eseteket említsük.

Ezzel a kitéréssel már el is jutottunk másik kérdésünkhöz. Tisztáznunk kell a pestiek és a vidékiek arányát is a két zászlóaljban. Az említett lajstromok hiányában ez esetben is csak közvetett módszerekkel kísérelhetjük meg a választ. Mindenekelőtt itt is figyelembe kell vennünk Nagy Gusztáv véleményét. Idézett cikkében a következőket írja: „Az igazság érdekében ki kell itt jelentenem, hogy a Pesten születettek közül igen kevesen vannak a két zászlóaljba sorozva. Szomorú, de igaz — folytatja lesújtó véleményét —, hogy a honvédelmi lelkesedés Pest városa ifjainak buzdítására kevés hatással lehetett, miután nagyon gyéren jöttek a zászló alá. Vannak dicséretes kivételek, de ezek nagyobbrészt a míveltebb osztályú ifjakra illenek.”

1848 március 15.A vélemény illetékes személytől származik, a fogalmazás félreérthetetlen. Nagy Gusztáv véleményének pontosságát, teljes igazságát mégis kétségbe kell vonnunk. Mindenekelőtt azért, mert a pesti 1. és 2. honvédzászlóalj toborzási körzetéhez tartozó vidéki városok levéltári anyaga arról győz meg, hogy a környék mintegy felét adhatta a zászlóaljak létszámának. Továbbá azt is figyelembe kell vennünk, hogy a toborzási biztos nem tekinthette pestieknek azokat a környező helységből a fővárosba húzódott, ott munkát talált és megtelepedett napszámosokat, alkalmi munkásokat, akik itt jelentkeztek — hiszen ezek illetőség szerint még Pest vagy valamely más megyéhez tartoztak. (Pedig a honvédeknek jelentkező személyek között számos ilyen vidéki illetőségű, az egyre növekvő munkanélküliség elől menekülő önkéntes volt.) Nem is tehetett a toborzási biztos különbséget például az évek óta Pesten élő és itt beállott Pest megyei, vagy a megye valamelyik járásában ekkor toborzott és felfogadásra a fővárosba küldött személyek között, mivel Pest megyében másutt nem is folyt hadfogadás. Ezért természetes, hogy a fővárosban beállott alsóbb néposztálybeli Önkéntesek között a vidéki születésűek (mert Nagy Gusztáv ezt a formális szempontot tartja szem előtt) kétségtelen többségben voltak. De ez csak látszólag növeli nagyra a vidéki elemek súlyát, mert arányuk legfeljebb 50% lehetett. Az idézett véleménynél az itt elmondottak alapján egyben még azt is figyelembe kell vennünk, hogy ez a pesti (és főleg budai) polgárságnak szóló szemrehányás, akikre nem hatott sem a diákok, egyetemi hallgatók, sem a ,,munkás-féle” emberek lelkesedése. A jómódú polgárok többsége távol tartotta magát a toborzástól, úgy vélve, hogy a ,,közadók módjára” beszedett 200.000 forint megajánlásával minden egyéb kötelezettségtől megváltotta magát.

Császári sorezred
Császári sorezred katonái

Az elmondottak áttekintése után figyelmünket a felszerelés és kiképzés, valamint a táborba indítás kérdésére kell fordítanunk. Az igazi nehézségek egyébként is itt és nem a toborzásnál jelentkeztek. A feketesárga szellemű tisztek ártó szándéka ugyanis az elhelyezés, ellátás és felszerelés, továbbá a kiképzés területén — ahol a kormány átmenetileg kétségtelenül reájuk volt utalva — lépten-nyomon megmutatkozott. Az ezzel való leszámolás a kormánynak, elsősorban Batthyánynak nem kis gondot okozott. Az új problémák sora mindjárt az újonnan beállott önkéntesek elhelyezésével kezdődött. A sorezredi tisztek közönye, az egész katonai apparátus rosszindulatú bürokratizmusa már itt kézzelfogható volt. A Márczius Tizenötödike már az első napokban beszámolt arról, hogy a sorkatonaság nem gondoskodik kellőképpen a beállott újoncok elszállásolásáról. Esténként derül ki, hogy nincs hová lepihenjenek, mert ,,első éjjel rendesen még egy kis bála szalmáról sincs gondoskodva”. A cikk írója felháborodva jegyzi meg, hogy a katonaság részéről kirendelt személyek semmi buzgalmat nem mutatnak. A tiszteknek a magatartását — azon túl, hogy csak németül voltak hajlandók az önkéntesekkel beszélni — a hetyke nemtörődömség és durva zsarnokoskodás jellemezte.

A közvélemény követelése és a kormány szándéka egyaránt oda irányult, hogy a honvédek minél előbb magyar tisztek és altisztek parancsnoksága alá kerüljenek. Ez azonban nem ment máról holnapra, mivel a kormánynak a sorezredi tiszteket a honvédséghez való átlépésre felszólító, május 17-én kelt közleménye csak május 21-én látott a sajtóban napvilágot. Ennek azonnali eredményével számolni tehát nem lehetett. Igaz, Batthyány ideiglenesen már május 24-én kinevezte gr. Lázár Györgyöt, a 33. Gyulay gyalogezred kapitányát (századosát) az 1. honvédzászlóalj őrnagyának és parancsnokának — de ez az intézkedés még nem idézhetett elő fordulatot. Részmegoldást jelentett csak a miniszterelnöknek az a rendelkezése is, amely május 27-én meghagyta a hadügyminisztériumnak: utasítsa Móga vezérőrnagyot, hogy a helyszínen tett vizsgálat alapján biztosítson akár az Újépületben, akár a Károly-laktanyában megfelelő helyet a naponta szaporodó önkénteseknek. A problémák végleges megoldása érdekében Batthyány megbízta Nagy Gusztáv toborzási biztost, hogy tegye meg észrevételeit a hadfogás nehézségeiről. A pesti toborzás fáradhatatlan vezetője május 28-án beadott jelentésében számolt be tapasztalatairól, és a helyzetet elemezve részletes és használható javaslatokkal állott elő.

A jelentés és az ennek nyomán kelt intézkedések fokozott figyelmet érdemelnek, mert ezek kapcsán nemcsak a fővárosi honvédtoborzás problémáit ismerjük meg, de eleven képet kapunk a toborzás módjáról és eredményeiről is.

Nagy Gusztáv jelentése elöljáróban hangsúlyozza, hogy bár a toborzás lelkesen folyik és a minisztérium célirányos rendeleteket adott ki, a rendelkezések megvalósításában sok a visszásság. „legérezhetőbb hiányok — állapítja meg a jelentés — az önkénytesek szállásolásánál, általvételével és az ideiglenesen ált(al)vevő katonaság bánásmódjában rejlenek !” De bármi is legyen e hibák oka, eredménye az, hogy ,,a lelkesedés, különösen a míveltebb osztályoknál naponként csökken”. A toborzás tíznapos tapasztalatai alapján tett javaslatai a következők: 1. a zászlóalj kinevezett osztályparancsnoka rendelkezzen csak az önkéntesekkel, a laktanyák szobát, a raktárak felszerelést legyenek kötelesek neki kiszolgáltatni; 2. a zászlóalj egy kinevezett tisztje legyen jelen a toborzásnál és az eskütétel után azokat, „kik eddig nyomor miatt a szenny és piszok martalékai voltak, rögtön fürdőbe küldhesse, megnyírathassa és legalább tiszta fehérneművel elláthassa” — mert csak ez lehet feltétele az önkéntesek szállásai tisztán tartásának; 3. egy harmadik honvédtiszt feladata legyen a szállások előzetes berendezése, mert ,,így kikerültethetnék a katonaságtól ideiglenesen átvételre rendelt tisztek eljárása, kiknek kezei között a lelkesedés már eddig is sokat szenvedett”; 4. ez utóbbi megvalósítása érdekében a toborzást csak délelőtt javasolja folytatni — ha kell két bizottsággal —, mert a bor, a mámor hatására délután esetleg beállókat ilyen állapotban felesketni úgysem lehetne, ez pedig megnehezítené a velük való rendelkezést; 5. végezetül javasolja — annak érdekében, hogy elkerülhető legyen a honvédeknek a reájuk rossz hatással levő sorkatonákkal való érintkezése —, hogy a honvédeknek egészen külön szállást rendezzenek be (lehetőleg a Károlyiaktanyában), ahonnét a sorkatonaságot máshová helyezzék át, és ahol így elférnek az Újépületben már elhelyezett századok is. Batthyány a valóban alapos jelentés kézhezvétele után azonnal intézkedett.

Május 29-én mindenekelőtt kinevezte a 2. honvédzászlóalj parancsnokát, Cserey Ignácot, a 33. gyalogezred kapitányát őrnagynak.

Honvéd gyalogosok 1848.A kinevezésről szóló iratban egyúttal a fenti jelentés javaslatait szem előtt tartva, a miniszterelnök részletes utasítást adott Cserey Őrnagynak ,,az elszállásolás dolgában többszeres panaszok” megszüntetése érdekében. Elrendelte, hogy: 1. a Károly-laktanyában naponta kétszáz újonc elhelyezésére elegendő férőhelyet biztosítsanak; 2. ha ágyak nincsenek is, de szalmát, lepedőt és takarót kellő számban készítsenek elő; 3. a zászlóaljparancsnok mindennap küldjön egy tisztet az önkéntesek átvételére, akinek gondja legyen arra, hogy a rászorulókat fürdőbe vigye és tiszta fehérneművel ellássa; 4. a felavatott önkénteseket naponta hatfelé (6 századba) ossza, „tekintettel lévén a tanulmányos ifjak és műveletlenek egyenlő aránybani felosztására. . .”; 5. ügyeljen arra, hogy a kirendelt oktató altisztek az önkéntesekkel barátságosan bánjanak és a szolgálati idő leteltével azok között ne sokat forgolódjanak; 6. az iskolavégzett fiatalokat a kiképzésben használja fel oly módon, hogy „a tanulmányos ifjak délután egy-egy óráig valamelly főtiszt által a hadgyakorlatok elemeiben képeztessenek; mellyre ők másnap reggel oktatókul fel lépvén, a többi önkénteseket megtanítják.”

Jelen rendelkezéséhez Batthyány mellékelte a 2. honvédzászlóalj egyidejűleg kinevezett tisztikarának névsorát, felszólítván Cserey őrnagyot, hogy a Pesten levőkkel haladéktalanul közölje kinevezésüket, és „alkalmazza őket egybe új rendeltetésük ügyében”. A miniszterelnök ugyanakkor átirattal fordult a hadügyminisztériumhoz is. Nemcsak a 2. zászlóalj tisztikarának kinevezéséről szóló értesítést küldötte át, hanem külön rendelkezett a két honvédzászlóaljhoz ideiglenesen szükséges sorezredi kiképző altisztek áthelyezéséről is.

Batthyány erre a célra olyan embereket kért, akik jól tudnak magyarul, továbbá a ,,hon és annak ügye iránti szeretet, hadgyakorlatbani ügyesség és barátságos indulat által” méltóak az alkalmazásra és képesek tekintélyt is tartani. Ugyanebben a levelében a miniszterelnök felhívja a hadügyminisztérium figyelmét az ideiglenesen kirendelt sorezredi tisztek bántóan ellenséges, a honvédek önérzetét sértő magatartására. Egy konkrét esetre hivatkozva utasítja Mészáros Lázár hadügyminisztert, intézzen parancsot Móga vezérőrnagy pesti dandárparancsnokhoz, hogy rendelje magához a Pesten szolgáló tiszteket. A kihallgatás alkalmával figyelmeztesse őket magatartásuk káros következményeire és ,,a honvédekkel való barátságos és jóindulatú bánásmódot szívökre kösse”. Végezetül még azt is elrendelte Batthyány, hogy a toborzás menetéről és az esetleges problémákról Fitsur kapitány, a pesti főhadfogadó parancsnoka naponta délután 5 óráig adjon számára jelentést Korponai századoshoz, a Nemzetőrségi Haditanács titkárához.

Honvéd gyalogos 1848.Ezekkel a rendelkezésekkel öltött végleges formát a pesti honvédtoborzás — egy héttel annak befejezése előtt. Május 29-én 1326 fő volt a beállott honvédek száma, így a 2. honvédzászlóalj toborzása már a fentiek szerint történt. A kormány ugyanakkor megkísérelte az önkéntesek megfelelő elhelyezését és a kiképzés megkezdését. Ez lehetővé tette a legénység összeszokását és kezdetét vehette a közös fegyelmezés és oktatás.

A fegyelem, az engedelmesség kérdése minden fegyveres testületnél fontos — így volt ez az első honvédzászlóaljaknál is. Ugyanakkor meg kell mondanunk, hogy 1848 május végén — június elején ennek kialakítása a pesti honvédzászlóaljaknál nem ment valami könnyen. Egyik oka ennek az önkéntesek mellé ideiglenesen kivezényelt sorezredi tisztek már említett brutális, megalázó és határozottan ellenséges viselkedésében keresendő. A sorkatonaságnál megszokott lélektelen és gépies engedelmességet követelő magatartásuk sértette az önkéntesek önérzetét, és őket a tisztikar ellen hangolta. De ami ennél még károsabb: azt eredményezte, hogy a többségében fiatal (és szép számmal iskolázott) honvédek között olyan elmélet kezdett kialakulni, hogy a szabad polgárnak, aki három évre önként vállalta a fegyveres szolgálatot, nem is lehet csak úgy parancsolgatni. Nem követelhetnek tőle ,,vakfegyelmet”, mert ez az abszolutizmust kiszolgáló sorkatonaság jellemzője. A szabadság fogalmának ez a diákosan okoskodó túlhajtása odáig vezetett, hogy szerintük csak akkor tartoznak engedelmeskedni, ha a parancs okát is ismerik — és egyetértenek azzal.

Mivel pedig újonnan kinevezett, tisztjeik szigorú fegyelmet követeltek, s mivel azok is a sorezredektől jöttek (és talán kezdetben módszereik is emlékeztettek az ott dívó és az önkéntesek által már kellőképpen meggyűlölt módszerekre), a honvédek eleinte nekik sem nagyon akartak engedelmeskedni. Később úgy nyilatkoztak, hogy engedelmeskednek ők örömest, de tisztjeik előbb érdemeljék ki a bizalmukat.

Végül a Márczius Tizenötödike is szóvá tette ezt a megengedhetetlen fegyelmezetlenséget. Június 9-én a lap hasábjain Csernátoni Lajos „Önkéntes seregbeli polgártársak!” kezdetű nyílt levelével fordult a honvédekhez. Cikkében hangsúlyozza, hogy a Márczius Tizenötödike mindig megvédte az önkéntesek érdekeit, jogait — de most kötelességének érzi, hogy felszólaljon hibáik ellen. Rámutat arra, hogy tudniuk kell: engedelmesség nélkül rendet tartani lehetetlen. „Emlékezzetek az esküre, mellyet letettetek — fejezi be cikkét — és legyetek férfiak a szó teljes értelmében.” A fegyelem ezután rövidesen meg is szilárdult, részben külső okok — az alább még tárgyalandó június 11-i események következtében.

A fegyelemmel majdnem egyenlő fontosságú volt a felszerelés, főleg a felruházás kérdése. Annál is inkább, mivel az egyenruha maga is feltétele bizonyos fokig a fegyelemnek. Az egyenruha jelentőségére a Nemzetőr c. lap még május 27-én rámutatott, amikor beszámolt arról, hogy az önkéntesek soraiba több „szurtos, rongyos egyéniség” belép, és hangsúlyozta, hogy gondoskodni kellene arról, hogy ezek „mindjárt a felesketés után tisztába hozassanak, csinos egyenruhát kapjanak”.

Az egyenruha előteremtése azonban nem volt könnyű feladat. A szükséges fehérnemű még csak kikerült a sorkatonaság raktáraiból, de a lábbelit (a rendszeresített fűzős bakancsot) és a honvéd egyenruhát (amely nem hasonlított egyik ezred ruházatához sem) úgy kellett elkészíttetni. így nem csodálkozhatunk azon, hogy június 4-ig a honvédek — kiknek létszáma, mint tudjuk, ekkor már megközelítette a kétezer főt — csak fehérneműt kaptak, de bakancsot vagy egyenruhát nem.

Honvéd csákók, rangjelzések
Honvéd csákók, tábori sapkák, rangjelzések

A Márczius Tizenötödike pedig a toborzás befejezése után ironikusan megjegyezte, hogy most „van már 2000 emberünk, kik mezítláb járnak”. Ami a felszerelést és ruházatot illeti, Batthyány még május 16-án intézkedett arról, hogy az óbudai Ruházati Bizottmány (MontoursCommission) gondoskodjék az önkénteseknek megfelelő ruházati és felszerelési cikkekkel való ellátásáról. Erre vonatkozóan május 17-én a hadügyminisztérium is megtette a szükséges lépéseket a budai katonai főparancsnokságnál (General-Commando).

Május 25-én, az 1. zászlóalj parancsnokának kinevezése után Baldacci ezredes, az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnöke kérte a hadügyminisztert, hogy utasítsa a budai főparancsnokságot: adjon parancsot mind a katonai élelmezési szerveknek (Verpflegs Branche), mind az említett Ruházati Bizottmánynak, valamint az összes katonai hivatalnak, hogy mindazt, „ami az érintett zászlóally elszállásolásához, felruháztatásához és élelmezéséhez megkívántatik”, azt a zászlóalj ideiglenesen kinevezett parancsnoka fennakadás nélkül megkapja.

Május 29-én a budai főparancsnokság jelentette, hogy a megfelelő rendelkezéseket kiadta, egyben közölte, hogy a már korábban sürgetett nadrágokból a Ruházati Bizottmány raktáraiban nincs megfelelő készlet. A Nemzetőrségi Haditanács a hiányokon úgy akart segíteni, hogy az i. honvédzászlóaljtól 12 szabót és 8 vargát vezényelt a Ruházati Bizottmányhoz, hogy ott a ruha- és bakancsszabást mielőbb megtanulják. Rövidesen azonban kiderült, hogy a felszerelés munkája ezzel nem fog meggyorsulni. Az óbudai raktárakba rendelt kézműves honvédek ugyanis nem dolgozhattak, a bizottmány parancsnokának kifogása szerint azért, mivel „kellő számú szerszámokban szűkölködnek”.

Ekkor a zászlóalj parancsnoka elvállalta, hogy az alakulatában levő több mint félszáz szabóval a ruhaneműeket maga készítteti el. Június 3-án Baldacci ezredes ezt közölte a hadügyminiszterrel, aki másnap már intézkedett is, hogy a megfelelő anyagokat és kellékeket adják át a zászlóaljnak. Baldacci ezredes pedig felhívást intézett a pesti szabó- és vargamesterekhez, hogy jelentkezzenek az 1. zászlóalj parancsnokságánál azok, akik akár fizetés nélkül, akár pénzért hajlandók részt venni a zászlóalj ruházatának elkészítésében.

Ilyen előzmények után kezdődött el végre június elején az akkor már teljes létszámú 1. honvédzászlóalj felruházása. Ezt követően rövidesen hasonló utat választott ruházatának elkészítésére a 2. zászlóalj is, hogy minél jobban kiküszöbölje a sorkatonaság szerveinek rosszindulatú gáncsoskodását.

Honvéd törzstiszt 1848.
Honvéd törzstiszt 1848.

A zászlóalj tisztjeinek is maguknak kellett ruházatukról gondoskodniuk, bár ebben a főváros ugyancsak segítségükre volt. A június eleji napokban a két zászlóalj tisztikarának szinte minden figyelmét a ruházat elkészítése kötötte le. Érthető, hogy a kiképzés ilyen körülmények között — tekintettel a tisztek kis létszámára — nem haladt előre. De megérthetjük az önkénteseket is, akik kifakadtak emiatt: ,,A tanítást szinte meg lehetne már valahára kezdeni. Meguntuk már a henyélést!” — írta egyikük a sajtóban közölt levelében.

Ezekben a napokban jelent meg a fővárosi lapokban az első hang, amely a honvédek mielőbbi kiindítását sürgette. A már megalakult zászlóaljakat — tanácsolja — át kell Egerbe vagy más városba helyezni. Útközben meg lehet kezdeni a kiképzést, a honvédek hozzászoknak a nehézségekhez, és megszűnik az eddigelé oly jellemző szervezetlenség és tespedés. A cikk írójának nem az önkéntesektől való félelem, hanem az új haderő jövőjéért való aggódás adta kezébe a tollat. Jól mutatja, hogy a főváros milyen élénk figyelemmel kísérte a honvédek sorsát, a zászlóaljak alakulását. Az 1. és 2. honvédzászlóaljak kiállítása — ezt bátran mondhatjuk — 1848 június elején a fővárosnak egyik központi problémája volt. Pünkösd után pedig egy sajnálatos esemény következtében minden figyelem a honvédek felé fordult.

Pünkösd vasárnapján a Károly-laktanyában levő olasz katonák az esti órákban összeverekedtek az ugyancsak ott elszállásolt, de még nem felfegyverzett honvédekkel. A különböző alakulatoknál szolgálók között gyakori egyéni összekoccanás ez esetben általános, az egész laktanyára kiterjedő verekedéssé fajult. Az összeütközés rövidesen fegyverhasználathoz, majd éjfélig tartó, halálos áldozatokat is követelő lövöldözéshez vezetett. Pest és Buda ismét meggyőződött arról, hogy mennyire indokoltan követelte a márciusi 12 pontban az idegen katonaság haladéktalan eltávolítását.

Másnap, június 12-én reggel 5 órakor Széchenyi István mint helyettes miniszterelnök elnökletével rendkívüli minisztertanácsot tartottak. A fontos megbeszélés — amelyen a betegeskedő Kossuth is megjelent — az olaszok lefegyverzése és Komáromba szállítása mellett döntött. A kormány erélyes és határozott intézkedései a pünkösdi véres eseményeket követő héten ismét helyreállították a főváros felkavart nyugalmát. Utasítására lefolytatták a hadbírói vizsgálatot is, amelynek befejezése után a hadügyminisztérium a bűnösök megfenyítését a budai főparancsnokságra bízta. Ezzel az ügy — hasonlóan az egy hónappal korábban lezajlott budai vérengzés ügyéhez — a katonai bürokrácia „jóindulatú” potentátjai kezébe került, és elsüllyedt a General-Commando aktarengetegében. így ennek tettesei is — Petőfi szavaival élve — büntetlenül fütyültek tovább. . . A pünkösdvasárnapi összeütközésig a honvédek sem egyenruhát, sem fegyvert nem kaptak. Az utóbbit különösen sérelmezték az önkéntesek, akik jól tudták, hogy a budai fegyvertárban van számukra elegendő puska.

A június 11-i vérengzés, kiszolgáltatottságuk és tehetetlenségük érzete nagyra növelte elkeseredésüket. Többen kijelentették, hogy ha rövidesen nem kapnak fegyvert, megszöknek. Így érthető, hogy amikor pünkösd másnapján a délutáni órákban a honvédek megtudták, hogy a délben lefegyverzett olaszok puskáit Budára akarják átszállítani, a fegyverekkel megrakott társzekereket önhatalmúlag feltartóztatták, és a laktanyába visszavitték. A kormány átlátta, hogy a fegyvereket a honvédektől visszavenni lehetetlenség, mert az esetleg nemcsak óriási felháborodást, de tettleges ellenszegülést válthat ki. Ezért az értekezlet úgy döntött, hogy a zászlóaljakat sietve felszerelik, és azonnal táborba indítják: egyiket a Dráva-vonalra, a másikat a Szeged alatt összevont táborba. Erről még aznap el is küldték az értesítéseket az illetékes törvényhatóságoknak. A kiindítás időpontját azonban nem határozták meg, mivel bizonytalan volt, hogy mikorra sikerül a fehérneművel és bakanccsal csak részben ellátott, hiányos fegyverzetű, egyenruha nélküli és még ki sem képzett zászlóaljakat menetkész állapotba helyezni. A hadügyminiszter másnap a nádorhoz küldött jelentésében a felkészüléshez három-négy napot még feltétlenül szükségesnek tartott.

Honvéd zászlótartó 1848.
Honvéd zászlótartó 1848.

Baldacci ezredes, a Nemzetőrségi Haditanács elnöke — akire Batthyány távollétében a honvédség szervezésének gondja hárult — azonban ezt az időt még aznap kelt, részletesen kifejtett véleményében rövidnek ítélte.

Baldacci beadványa nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ugyan az önkéntesek fegyvereiket még aznap átvehetnék, de az nem elegendő. A legszükségesebb fegyverfogásokat és a puska kezelését feltétlenül meg kell tanulniuk, mert a baleseteknek és a fegyver idő előtti rongálódásának csak így lehet elejét venni. A honvédek egyébként is csak ezer pár bakancsot kaptak még, és szíjazattál egyáltalán nincsenek felszerelve. Az egyenruha teljes elkészültét is meg kell várni, és a legénységet legalább sapkával, foszlánnyal (vászonzubbony) és nadrággal kell ellátni, ,,mert különben tarka vegyületű csordához hasonlítana, mely minden katonai jellemző jel nélkül lévén, magát rendezett katonai testületnek soha nem is tartandja. . .” A zászlóaljak tisztjei sincsenek még kellő számban kinevezve (vagy nem hagyhatták még el régi szolgálati helyüket), hiányzik egyenruhájuk és felszerelésük is. A kiképző altisztek száma sem elegendő, így pedig a nagyszámú és ,,kicsapongásra hajlandó”, kellően még nem fegyelmezett legénységgel nem lehet útnak indulni. Emellett a tábori tárgyak, ágyneműk, pénzeszközök biztosítására, az útrend szétküldésére, az elszállásolás helységenkénti megszervezésére idő kell — több idő, mint a rendes, jól szervezett hadseregnél.

A fent elősorolt nehézségek egy része is feltétlenül a huzamosabb halasztás mellett szólt. A beadvány legfontosabb érve azonban csak utoljára következett, amely a fenti problémák mellett a politikai megfontolást ajánlotta a hadügyminiszter figyelmébe. „Befejezésül megvallom — írta Baldacci — ,igen kellemetlen érzést okozna, ha a legénység illy rögtönzéssel s minden előkészület nélkül megindíttatnék: miután ő ezen intézkedést büntetés gyanánt tekintené. . .” Az sem mellékes szempont — hangsúlyozta a haditanács elnöke —, hogy ,,ezen rögtönzött megindítás ellenségeinktől, kik az egyenetlenség és rendetlenség gyarapodását és elharapózását óhajtják, a legfonákabb értelemben félremagyáraztatván: ellenünk fegyverül kizsákmányoltatnék.” Mindezeket megfontolva azt javasolta, hogy a két zászlóalj legalább még nyolc napig a fővárosban maradjon. A döntés azután a június 14-én délben végre megérkezett miniszterelnökre hárult. Neki tette át Mészáros Lázár Baldacci említett beadványát, figyelmébe ajánlva annak szempontjait, azzal a megjegyzéssel, hogy hat nap talán elegendő lenne.

Hagyományőrző honvéd 1848.
Hagyományőrző honvéd 1848.

Batthyány Lajos nem osztotta kormánya idegességét, ezért megérkezése napján mindenekelőtt arról rendelkezett, hogy a honvédeknek haladéktalanul adják ki a szükséges fegyvereket. Majd néhány napi tájékozódás és a június 16-án tartott minisztertanács után, június 18-án intézkedett, hogy a két honvédzászlóaljat minél előbb felszerelve, június 24-én indítsák el a rendeltetési helyére. Ennek értelmében meghagyta egyrészt a hadügyminiszternek, hogy a két zászlóalj elutazását hajón vagy vonaton biztosítsa, másrészt a Nemzetőrségi Haditanács elnökének, hogy a kiindulás végleges napját a honvédekkel napiparancsban tudassa.

Batthyány szükségesnek tartotta Baldacci figyelmét felhívni, hogy a napiparancsban hangsúlyozza, „miszerint az egész hazának szemei reájuk függesztve lévén, tőlök elvárja, hogy e parancsot lelkesedés és örömmel veendik és a bennük helyezett bizodalmat minden alkalommal igazolni örömmel fogják.” Nincs is tudomásunk arról, hogy a honvédek — akik csak a tétlenséget unták — a kiindulási parancsot ellenszegüléssel vagy akár csak kelletlenül is fogadták volna. Ezekben a napokban a hadügyminisztérium, a Nemzetőrségi Haditanács és a főváros lakosságának közös erőfeszítése eredményeként lázasan folyt a két zászlóalj felszerelése. A felfegyverzett honvédek — mint már említettük — Pest-Budának nagy biztonságérzetet adtak. Ezt az érzést a Márczius Tizenötödike a következőképp fogalmazta meg június 14-én, amikor híre ment, hogy Batthyány elrendelte mindkét zászlóalj teljes felfegyverzését:,, . . .e pillanattól fogva Pestváros nem félhet semmi nemzet és alkotmány ellenes zavargásoktól.”

Ez a magyarázata annak, hogy a két zászlóalj gyors felruházása mintegy társadalmi problémává vált, hogy szinte máról holnapra szerelték fel őket. Egy június 19-én kelt levél még arról panaszkodott, hogy a honvédeknek „sem fegyverük, sem ruhájuk” — június 23-ára azonban a zászlóalj legénységét már ellátták bakanccsal, nadrággal, vászonzubbonnyal, tábori sapkával, patrontáskával, a szükséges szíjazattál és fegyverzettel.

1842 M Augustin puska
1842 M Augustin puska

Ez utóbbi: a budai fegyvertárban őrzött modern (csappantyús, szuronyos) fegyverek megszerzése Batthyány világos parancsa ellenére sem ment olyan könnyen. A miniszterelnök június 14-én kelt intézkedésére a hadügyminisztérium ugyanis csak június 17-én rendelkezett, hogy a budai fegyvertárból Lázár György őrnagynak adják ki a szükséges fegyvereket. Marziani ezredes, fegyverfőfelügyelő azonban ennek következtében június 19-én csak az 1. honvédzászlóaljnak utalt ki fegyvert, amiért másnap a Nemzetőrségi Haditanács a hadügyminiszternél a 2. zászlóalj azonnali felfegyverzését is sürgette.

Az indulás előtti napon, június 23-án azután a 2. honvédzászlóalj felszerelése befejeződött, megkapta fegyverét és ruházatát. Ekkorra áthelyezték a szükséges kiképző altiszteket (tizedeseket és őrmestereket) is a Budán állomásozó, magyar legénységű Baussner gránátos zászlóaljtól.

A két zászlóalj indulásának időpontjáról, az útrendről június 21-én értesítette a hadügyminiszter a hatóságokat. Ekkorra már a közvélemény is tudomást szerzett arról, hogy a honvédek rövidesen elhagyják a fővárost. Említettük, hogy egy, az önkéntesek áthelyezését javasló cikk már június elején megjelent a sajtóban. A pünkösdi események és nyilvánvalóan a minisztertanácsi döntésről kiszivárgott hírek után Pest megye külön bizottságot menesztett a kormányhoz, hogy megtudja, mi a szándéka a honvédekkel. Június 18-a, az indulási időpont kitűzése után rövidesen köztudottá vált, hogy hová rendelik a zászlóaljakat. A sajtó 21-én adott hírt arról, hogy „az egyik zászlóalj rövid idő múlva Csáktornya, a másik pedig Szeged alatt fog szállani táborba”.

Június 23-án az esti órákban megjelenő Márczius Tizenötödikében napvilágot látott a honvédeket búcsúztató cikk, amely az egyetértést, a tisztjeik iránti engedelmességet és a tulajdon tiszteletét kötötte az önkéntesek lelkére — kérve, hogy az emelkedett erkölcsi színvonalat megtartva, legyenek kérlelhetetlenül harciasak. Így érkezett el szombat, június 24-e, a zászlóaljak kiindításának napja.

A honvédek már reggel 5 órakor gyülekeztek az Újpiac téren. Hat óra előtt már négyszögben állott a pesti nemzetőrség és az útra kész két honvédzászlóalj. Batthyány Lajos miniszterelnök és Mészáros Lázár hadügyminiszter 6 órakor érkeztek, és sorezredi, valamint nemzetőri törzstisztek kíséretében megszemlélték a teljesen felszerelt és felfegyverzett zászlóaljakat. Ezután a felsorakozott honvédek és nemzetőrök arcéle előtt nyitott kocsiban végigvitték a két zászlóalj most felavatásra kerülő lobogóját. A nehéz fehérselyem zászlók egyik oldalát az ország címere, a másikat a hagyományos Madonna-kép díszítette. Széleiket tenyérnyi szélesen a szokásos pirossal és zölddel hímzett lángnyelvek (háromszögek) szegélyezték.

Budai 2. Honvédzászlóalj zászlószalagja
Budai 2. Honvédzászlóalj zászlószalagja
A hagyományőrző 2-ik Honvédzászlóalj zászlaja
A hagyományőrző 2-ik Honvédzászlóalj zászlaja

Az egyiken a felirat: „Ne bántsd a magyart!”, a másikon: „Él magyar, áll Buda még!” Ezután érkeztek meg a zászlóanyák: gr. Batthyány Lajosné és gr. Károlyi Györgyné. Velük érkezett a zászlószentelést végző püspök. Már 7 óra körül járt az idő, amikor a zászlóavatás szertartása megkezdődött. Rövid egyházi beszéd után került sor a zászlók beszentélésére. Ezután a zászlóanyák hímzett szalaggal díszítették a két lobogót, és megkezdődött a zászlószögek beverése. Előbb a zászlóanyák, majd a miniszterelnök, a hadügyminiszter, a jelenlevő sorezredi és nemzetőrségi törzstisztek, utána a zászlóaljparancsnok, a zászlóalj tisztjei, végül századonként két-két honvéd következett.

Ezt követően a zászlóalj parancsnokok rövid buzdító szavakkal fordultak az eskü előtt álló honvédekhez. Az 1. zászlóalj parancsnoka bizalmát fejezte ki, hogy az önkéntesek nevüknek, a honvéd szónak meg fognak felelni. „A haza hívségtökben bízván, adja nektek ezt a jelt, melly alatt győzni vagy hazánkért meghalni esküdjünk” — mondotta. „Legyetek hívek, engedelmesek, katonai kiképzésünkben szorgalmatosak — fejezte be lelkes beszédét Lázár őrnagy —, hogy gyakorlottság és egyetértés által megerősödve és egy testté válva, szép beosztásunknak megfelelhessünk !”

Ezek után Cserey Ignác őrnagy, a 2. zászlóalj parancsnoka fordult buzdító szavakkal a legénységhez: ,,Honvédők! Polgártársaim! ezen hadilobogó, mellyet rövid ünnepéllyel felavatánk, a hazának látható jelképe. . . A haza veszedelmének hírére gyűltetek bajtársaim ezen lobogó alá ; nem erőszak, nem mindennapi érdek vezérelt ide titeket, hanem a polgári kötelességnek legtisztább érzete, szép hivatástoknak magas öntudata, ebben látom én szent ügyünknek biztosítékát és győzelmét !” Ezek után kifejtette reményét, hogy a zászlóalj lobogóját ,,a féktelenség soha be nem fogja szennyezni”, megőrzi attól a hazafiúi kegyelet és a zászlóanya iránti tisztelet. ,,Most esküdjünk fel tehát megszentelt lobogónk alá — fejezte be magvas beszédét Cserey őrnagy — s egy szívvel kiáltsuk : ,,Éljen a király — Éljen a nádor — Éljen az alkotmány — Éljen a magyar kormány !”

A rövid lelkesítő szónoklatok után a zászlóaljak felesküdtek lobogóikra. Az esküforma azon hagyományos kitétele után, hogy „mindenkor hívek és engedelmesek leszünk”, lélekemelőén hangzott az új, népünk életében történelmi fordulatot tükröző fogalmazás: ,,a magyar alkotmányt tisztelni és oltalmazni fogjuk”. A jelenlevő sok ezer néző szívét megdobogtató esküvés után — ilyen eskü nem hangzott még el magyar katona ajkáról! — a zászlóalj parancsnokok átnyújtották a lobogókat a zászlótartóknak. ,,Tisztelettel fogadom, hogy e lobogót, míg ereimben vér kering, becsülettel megőrzendem!” — ezzel a fogadalommal vették azt át a zászlótartók. Végezetül Mészáros Lázár mondott rövid beszédet, ami után a parancsnokok zászlóaljaik nevében elbúcsúztak. Még alig volt 8 óra, amikor a négyszög szétnyílt, és az 1. zászlóalj megindult a hajóállomás, a 2. zászlóalj pedig a „vaspálya” felé.

A két zászlóalj katona-zenekarok és nagy tömeg kíséretében vonult az indulás színhelyére. Az alakulatok élén büszkén lengett — Rákóczi óta első ízben ! — a magyar lobogó. Alatta indult ismeretlen történelmi rendeltetése felé a főváros büszkesége, az 1. és 2. honvédzászlóalj, amelyhez fogható lelkes, fiatal és szép sereg — a sajtó szavai szerint — nem volt az akkori Európában. . .

A pesti két honvédzászlóalj tehát öt hét alatt állott ki és indult el teljesen felszerelve a táborba. Messze megelőzte ezzel a többi, szerte az országban alakuló zászlóaljakat, amelyek csak július végén, augusztus elején készültek el, és vonultak rendeltetésük helyére.

A 2. zászlóalj június 24-én délben vasúton megérkezett Szolnokra, ahol három-négy napig tartózkodott, míg az egész zászlóaljat részletekben hajón Szegedre szállították.

Szeged — a tervezett „szegedi tábor” — azonban csak rövid ideig volt állomáshelye a 2. zászlóaljnak. A szerb felkelés terjedésének következtében Eder vezérőrnagy, a szegedi dandárparancsnok (akire a hadügyminisztérium a bácskai védelmi vonal megszervezését bízta) a még meg sem érkezett zászlóaljat az óbecsei táborba irányította. Ezt július 4-én azután a miniszterelnök is jóváhagyta, amikor elrendelte, hogy az idő előtt Obecsére szállított 3. honvédzászlóaljat a még Szegeden tartózkodó 2. zászlóaljjal váltsák fel.

Verseci csata
Verseci csata

A 2. honvédzászlóalj így szinte minden átmenet nélkül a délvidéki (bácskai) harcok színterére került, mivel Óbecse egyike volt a Szenttamásnál és Bácsföldvárnál magukat elsáncolt szerb felkelők megfigyelésére összevont táboroknak. (Az óbecsei tábor eredeti rendeltetése az volt, hogy a felkelőknek a Tisza mentén Szeged ellen vonulását megakadályozza.) Megérkezése után nem sokkal már részt is vett a július 14-i és 17-i bácsföldvári harcokban.

A zászlóalj tulajdonképpeni kiképzése itt kezdődött meg, a harcok és az előörsszolgálat szüneteiben. Sokszor még elegendő idő sem maradt a ,,beoktatásra”, mert a szolgálat annyira igénybe vette a honvédeket. Cserey őrnagy július 21-én erről igen borúlátóan számolt be Baldacci ezredesnek, közölve, hogy zászlóaljának kiképzése ugyanazon a fokon állt, mint az előző heti jelentés idején. Ugyanis azóta az állandó szolgálat miatt csak fél nap szabad ideje volt a legénységnek. Naponként három század ment előőrségre, emellett a zászlóalj látta el a helyőrségi szolgálatot is. így a felváltásra sem volt elegendő erő. Azok a századok pedig, amelyek nincsenek őrségen — hangzik a jelentés —, „azok minden este a városból táborba szállnak, s az éjjeleket ottan szabad ég alatt, s folytonosan fegyver alatt töltik.” A megerőltető szolgálat, valamint a meleg ruha és a sátorok hiánya következtében századonkint 50—60 volt a betegek száma. A zászlóalj parancsnoka joggal tartott attól, hogy néhány nap múlva hat század helyett hármat, vagy csak kettőt állíthat az ellenséggel szembe, és ezek is „erőjükből kicsigázottak” lesznek. „Ha segedelem nem jön mentül előbb — fejezi be jelentését Cserey őrnagy —, az ellenség és a terhes szolgálat seregünket feloszlatja”.

Szenttamási csata
Szenttamási csata

Július 31-én az 1091 főnyi zászlóaljnak 300 betege és gyengélkedője volt — ebből 206 a szegedi kórházban.

A 2. honvédzászlóalj a nehéz körülmények ellenére is megállotta a helyét, és lassan beleszokott a tábori életbe. A zászlóalj nemcsak a július 14-i első szenttamási ostromnál (ti. Bácsföldvárnál), de Szenttamás augusztus 19-i második megtámadásánál is szerepelt.

Augusztus 29-én azután áthelyezték a verbászi táborba. Itt marad egészen addig, míg a szenttamási tábor harmadik sikertelen ostroma után a megváltozott hadi helyzetben a Szerémségből (Dállya és Erdőd között) betöréssel fenyegető szerb csapatok feltartóztatására, október 5-én a Duna mentén megszervezett védelmi vonal erősítésére küldték . . ,

Szenttamási csata térképe 1848.
Szenttamási csata térképe 1848.

 

1848. novemberétől a 2. honvédzászlóalj a péterváradi erőd védőrségéhez tartozott.

A délvidéki események; Perczel Mór támadó műveletei a Bácskában. 1849. március elejétől április közepéig. – Pétervárad felszabadítása

A délvidéken február közepe táján lezajlott s a szerbekre nézve balul végződött szőregi és horgosi összeütközések után március elejéig szünet állott be a hadműveletekben, mely időt a magyarok állásaik erősítésére, a szerbek pedig állományuk kiegészítésére használták fel. Március 4-én ez utóbbiaknak Zomborból felkerekedett s 13 ágyúval ellátott mintegy 4000-nyi hada Szabadka előtt termett, de itt az időközben elsáncolt és eltorlaszolt város oly szívós ellenállásra nyújtott kilátást, hogy szándékukkal felhagyva, még ugyanaznap Bajmok alá húzódtak vissza. A Szabadkán parancsnokló Gál alezredes, hogy a szerbek egy újabb támadását megelőzze, megfelelő védőrség visszahagyása után már másnap mintegy 3000 emberrel és 5 ágyúval két hadoszlopban eléje ment az ellenségnek, mely Bajmoknál éppen új támadásra készült. E főtámadással egyidejűleg a horgosi helyőrségnek, a főoszlopok oldalát és hátát biztosítandó, Ó-Kanizsa felé tüntetőleg kellett előnyomulnia. Gál március 5-én d. e. 10 óra tájban bukkant az ellenségnek Bajmok előtt néhány ezer lépésre egy patak mögött fedve elfoglalt táborára, mely ellen nyomban felvonultatta tüzérségét, melynek azonban a gyorsan állásba helyezkedett túlnyomó ellenséges tüzérséggel szemben csakhamar elhallgatnia kellett. Erre Gál gyalogságának is visszavonulást parancsol, amit a szerbek a maguk részéről egy erős gyalogsági oszloppal és 3 ágyúval kezdeményezett ellentámadásba való átmenetelre használtak fel. De alig, hogy ezek az osztagok a tábort a magyaroktól elválasztó patakon átkeltek, utóbbiak hirtelen visszafordulnak és egy merész visszavágással az ellenséges gyalogsági oszlopot halomra döntve, az ahhoz beosztva volt lövegeket hatalmukba ejtik. Ez a váratlan ellenlökem még a táborban maradt gyalogságot is annyira kihozta sodrából, hogy minden ellenállásról lemondva, futásnak eredt, melynek csak Nemes-Militicsnél, a harcmezőtől 3 mérföldnyire szakadt vége. A szerbek ebben a rövid ütközetben mintegy 200 halottat, 3 ágyut, ezek között egyik kedvencüket, az általuk „Csicsó”-nak elkeresztelt 18 fontosat, továbbá számtalan társzekeret, lőszert, fegyvert és lovat vesztettek; a magyarok vesztesége ellenben csak jelentéktelen lehetett. Ez újabb lecke után egyidőre újból lelohadt a szerbek harci kedve s a császáriakkal egyetemben csupán Pétervárad körül fejtettek ki említésre méltó tevékenységet.

Péterváradi erőd
Péterváradi erőd

Pétervárad az Al-Dunán Eszék eleste után a magyarok egyedüli erőssége, Csuha tábornok parancsnoksága alatt állott s védőrséget a 32., 33. és 39. sorezred 1–1 zászlóalja, a 2. honvéd zászlóalj, a Württemberg huszárok félszázada, és Bezerédy Miklós alezredes alatt mintegy 3000 főnyi nemzetőrség, mely utóbbi az Ujvidék körül fekvő magyar és német helységeket tartotta megszállva, képezte. E nemzetőr és a közelben portyázó szerb csapatok között az összeütközések egész láncolata keletkezett, melyek közül itt csak a legnevezetesebbet említjük fel. Február 1-én egy szerb felkelő had Kuláról és Szent-Tamásról Kucuránál gyülekezett, hogy innen déli irányban portyázásokra induljon, de Bezerédy csakhamar előttük terem s széjjelveri őket. Ugyane hónap 13-án a magyarok egy különítménye, Hrabowski százados alatt Palánka előtt jelent meg s annak szerb védőrségét, a Duna jobb partjára szorította vissza. Február 19-én Ujvidék körül, Piros és Kiszacs helységeknél került összeütközésre a dolog, melyeknek védőrségeit a szerbek eleinte visszanyomták ugyan, de miután a támadásról értesült Hrabowski százados, 1 Este ezredbeli és a 2. honvéd-zászlóalj 1 századával segítségükre sietett, a szerbek egy ágyú és több lőszerszekér visszahagyása mellett hamar kereket oldottak.

Február 24-én, miután a szerbek vett hírek szerint Ujvidéket készültek megtámadni, Bozó Manó őrnagy saját 2. honvéd-zászlóaljának 3 és ugyanannyi sorezredbeli gyalog-századdal, továbbá egy huszárszakasszal és 6 löveggel a szerbek futaki tábora ellen küldetett ki; Bozó az elsáncolt tábort meglepvén, a jelentékeny veszteséget szenvedett ellenséget sáncaikból kiszorította, mely alkalommal többen a Duna habjai között lelték halálukat. Bozó két zsákmányul ejtett löveggel, több zászlóval és töltény-szekérrel tért vissza Péterváradra.

Péterváradi erőd 1848-ban
Péterváradi erőd 1848-ban

Mialatt a vár környékén apróbb portyázásokra indult különítmények önmagukban véve bár jelentékeny, de az általános célt tekintve, alig számottevő sikereket vívtak ki, annál rosszabbul állottak magának a várnak kebelében a dolgok.

Alig hogy a Nugent táborszernagy által 2500, részben rosszul felszerelt emberrel kiküldött Mamula ezredes a vár előtt megjelenve, a Duna jobb partján annak körülzárásához fogott, a magát betegnek jelentett Blagoevicsal tábornagy tudtára adta az őrségnek, hogy felgyógyult és újból átveszi a vár parancsnokságát. Ezt leginkább azért tevé, hogy az általa összehívott haditanácson a vár elszigetelt, kilátás nélküli helyzetére rámutatván, annak feladását hozza javaslatba, mihez azonban a többség hozzá nem járult. Úgyszintén nem vezettek eredményre a Mamula ezredes táborából ismételten kiinduló megadás iránti alkudozások sem.

Miután Eszék eleste után az Al-Dunánál legfontosabb pontunk Pétervárad volt, melynek esetleges eleste döntő befolyással lehetett az egész alvidék sorsára, a kormány a Pest ellen intézendő főtámadással egyidejűleg a délvidéken is, az ott rendelkezésre álló csekély erők dacára, Pétervárad felmentésével kapcsolatos támadólagos fellépést határozott. E műveletek vezetésével Perczel Mór tábornok bízatott meg, aki március közepe táján Debrecenből Szegedre utazott, hogy Hadiktól a IV. hadtest parancsnokságát átvegye. Feladatának végrehajtására Perczel a következő hadműveleti tervet állapította meg: Miután a szerbek Szt.-Ivánt, Szőreget, Deszket és a marosmenti Zombort (Kis-Zombor) időközben újból megszállották, mindenekelőtt ezeket a táborokat kellett széjjelverni, azután az ó-kanizsait Szegedről, a zentait Szabadka felől szándékozott megtámadni és a Tiszán át visszanyomni. Ezek után a Szeged, Szabadka és Zenta által alkotott háromszöget hadműveleti alapul berendezve, rendes csapatait Csantavérnél akarta összpontosítani, hogy onnan Hegyes és Szeghegyen át a Ferenc-csatorna menti szerb vonalat Verbásznál és Kulánál áttörve, onnan Ó-Kéren át Pétervárad felszabadítását eszközölje.

E tervnek megfelelően a támadó előnyomulást március 22-én a IV. hadtest csapatai az egész vonalon megkezdték; Perczel a Szegedből kiinduló főoszlop élén Szőreg felé nyomult előre, ahol időközben 4–5000 szerb felkelő 12 ágyúval gyülekezett; a félig oly erősen megszállt Szent-Iván megvételére Forget alezredes rendeltetett ki a Wasa-zászlóaljjal, mely az említett helységet 4 órai makacs küzdelem után hatalmába is ejtette. Szent-Iván elvesztése folytán Szőreg hátban fenyegettetvén, az itteni őrség is feladta a küzdelmet, úgy, hogy az ellenség rövid idő mulva egy ágyú és több tár- és poggyászszekér visszahagyása mellett minden ponton sietve vonult vissza Béba és Ó-Kanizsára. A Deszken álló szerb osztály egy ideig ugyan szintén megkísérelte az ellenállást, de visszaveretvén, Bébáig üldöztetett. Szőreg, Deszk és Szent-Iván a lángok martaléka lőn, a szerbek sáncai pedig széjjelhányattak.

Ugyane napon a makói őrség is átkelt a Maros bal partjára s a Zomborfalván tábort ütött szerbeket visszanyomván, ez alkalommal 150 fogoly és nagy mennyiségű gabonakészlet került a győzők kezébe. Ezalatt Czintula őrnagy Horgosról Ó-Kanizsára vetette magát, honnan a szerbek sietve a Tisza balpartjára menekültek. A legmakacsabb ellenállásra a Szabadkáról Zenta megvételére kiinduló oszlopunk talált az utóbb említett, jól elsáncolt város előtt, úgyhogy az itteni szerb állás a legnagyobb erőmegfeszítés árán is csak másnap, március 23-án került a magyarok birtokába, mely ténnyel Perczel tervének első része szerencsésen végre volt hajtva.

Péterváradi erőd 1849-ben
Péterváradi erőd 1849-ben

Március 24-én Perczel Csantavérnél összpontosult győzelemittas csapatainak pihenőt engedett s itt állította össze ama csapatosztályt, mellyel Pétervárad felé továbbindulni szándékozott s mely a beosztott nemzetőrökkel együtt 6 zászlóalj, ugyanannyi lovas századból és 24 lövegből állott, összesen 6000 ember és 600 lóállománnyal. E kis haddal Perczel március 25-én anélkül, hogy útközben ellenségre bukkant volna, Hegyes és Szeghegyig nyomult előre, ahol egy szakasz Württemberg huszárra bukkant, mely Fakh főhadnagy parancsnoksága alatt az ellenség által nagyon is veszélyeztetett úton a felmentő seregoszlop felkeresésére indult; ennek megtörténte után a 12 lelkes huszár derék főhadnagyának vezetése alatt ugyanazon veszélyes úton sietett vissza Péterváradra, hogy a már-már reménytelen bajtársaknak a közeledő felmentés örvendetes hírét tudomásukra hozza.

Március 26-án Perczel terve értelmében Ó-Verbász és Kulánál áttörte a szerbeknek ferenc-csatornamenti gyenge vonalát s 27-én Kis-Kérig nyomult előre. Itt vette a hírt, hogy hátában Pétervárad felé erős ellenséges oszlopok közelednek. Nugent táborszernagy hadteste ugyanis ezidőtájt következőleg volt elosztva: Mamula ezredes a Piret-ezred 3-ik zászlóaljával, az Este Ferdinánd herceg ezred 2 zászlóaljával, a szentgyörgyi határőrezred 4-ik zászlóaljával, az 1-ső báni határőrezred 4. zászlóaljával, a gradiskai határőrezred 4. zászlóaljával és 29 ágyúval, mint már említettük, Péterváradnál, Lederer Móric ezredes 4 század szerezsánnal, 6 lovas századdal és ugyanannyi ágyúval az Al-Duna szemmel tartására Mohács és Szegszárd között; a tartalékhad Nugent személyes vezetése alatt, de egyébként Plattner őrnagy parancsnoksága alá helyezve, Dállyánál; ez utóbbi állott: A Piret-ezred 2 századából, a 2-ik báni határőrezred 4. zászlóaljának 1 századából, a 9. vadászzászlóalj egy gyenge osztályából. a Windisgrätz chevauxlegersek egy szakaszából és 1 ágyúból. A hadtest összege: 7 1/3 zászlóalj, 6 1/2 lov. század és 36 ágyú, 6987 gyalogos és 581 lovas állománnyal; a tüzérséggel együtt összesen mintegy 8500 fő. Ezek közül teljesen felszerelve és felfegyverezve volt 2165 ember, teljesen felfegyverezve, de csak félig felszerelve, 953 ember; a többi sem felfegyverezve, sem felszerelve nem volt.

Mihelyt Nugent Percel előnyomulásáról értesült, az Al-Duna szemmeltartására főerejével Szegszárdnál álló Lederer Móric ezredesnek meghagyta, miszerint a Duna balpartjára átkelve, a zombori szerb–szerém őrséget magához vonja s azután, Péterváradot a balparton elszigetelendő, Ujvidékre induljon. Lederer iparkodott is azonnal megfelelni a parancsnak, azonban Perczelt útjában Pétervárad felé megelőzni már nem volt képes. Utóbbi a császáriak közeledéséről értesülvén, hadoszlopa zömét Nugent és Ledererrel szemben Kis-Kéren hagyta, ő maga pedig 2 honvéd gyalog-, ugyanannyi huszárszázaddal és 1 üteggel Ó-Kér, Kiszacs és Piroson át Ujvidékre nyomult, ahol március 27-én megérkezve, örömrivalgással fogadtatott, bevonulása Péterváradra pedig valóságos diadalmenethez hasonlított.

A délvidéki események. 1849. május közepétől augusztus elejéig.

A délvidéki események leírását ott szakítottuk félbe, midőn május 10-én Jellacsics hadtestével Eszékre érve, a déli sereg alakításához fogott; ugyanazon időben Perczel Theodorovics ellen kivívott fényes győzelmei után, mint tudjuk, Pancsovára vonult be, honnan, hogy győzelem koszorúzta műveleteit végkép betetézze, legközelebb a titeli fennsík felé szándékozott támadólag fellépni, bár annak megvétele Klapka honvédelmi tervezete értelmében Bemnek jutott volna osztályrészül.

Jellacsics eleinte Dályánál akart a Dunán átkelni, hogy műveleteinek szinhelyét a Bácskába, a római sáncok környékére helyezze át, Mayerhoffer és Knicsanin szorult helyzetére való tekintettel azonban a Dunán való átkelést Zalánkeménre tette át, ahova hadtestével és az előnyomulása közben fokozatosan bevont Lederer dandárral Eszékről, melynek várparancsnokává Neustädter tábornokot nevezte ki, május 18-án elindulva, Vukovártól kezdve két oszlopban Ilok-Karlócán át Zalánkeménre és Tovarnikon át egyelőre Iregre és Rumára nyomult előre, mely utóbb említett helyen a bán főhadiszállását is felütötte.

A bán hadtestének előnyomulása közben Perczel időközben a Tisza jobb partjára átkelvén, május 22-én komoly támadást intézett a titeli fensík ellen, melyet Knicsanin 2000-nyi szerb segélycsapattal, továbbá 2 zászlóalj csajkással, 1 zászlóalj péterváradi és 1 zászlóalj németbánsági határőrrel és 30 ágyúval tartott megszállva. A főtámadást, melynek leplezésére Perlasz és Mosorin ellen áltámadásokat intéztetett, maga Perczel intézte 6 zászlóalj gyalogsággal, egy osztály Ferdinánd-huszárral és egy osztály baranyai lovassal, továbbá 3 üteggel Vilova ellen, melyet Buncic őrnagy védett 2 csajkás zászlóaljjal, a szent-tamási önkéntesek zászlóaljával és 10 löveggel. Buncic az előnyös terep által védve, oly makacs ellenállást fejtett ki, hogy Perczel, miután csapatjait ismételten, de mindannyiszor sikertelenül rendelte támadásra előre, az ütközetet beszüntette s csapatjait hátrább fekvő állásba rendelte vissza. De bár a magyarok ismételt támadásai határozott eredménnyel nem végződtek, Knicsanin mindazonáltal arról győződött meg, hogy újabb támadás esetén aligha tarthatná magát s így a bán hadtestének elővéd parancsnokát, Horváth tábornokot sürgős segélynyújtásra szólította fel, aki ennek folytán már május 23-ika folyamán 2 zászlóaljat, 1 dsidás osztályt és 1/2 röppentyű üteget indított el Titelbe. Knicsaninnak ez a segély valóban kapóra jött, mert Perczel már május 26-án megújította támadását, mi célból a főtámadó oszloppal már éjfélutáni 1 órakor indult ki táborából ismét Vilova ellen, miközben egy mellékoszlopnak Mossorin mellett az ellenséget csupán foglalkoztatnia kellett. Hajnali 3 órakor Perczel tüzérsége Vilova és a körülötte emelt földsáncok ellen élénk tüzelést kezdett; ezután 6 óra tájban a gyalogsági rohamoszlopok nyomultak előre, melyeket azonban az ellenség öldöklő kartácstűzzel fogadott. Ennek dacára a Wasa gyalogezred egyik zászlóalja és a 8 honvéd zászlóalj egészen a földsáncokig jutnak, itt azonban oly gyilkos tűz fogadja őket, hogy a támadás folytatásával csakhamar felhagyni kénytelenek. Perczel meggyőződvén, hogy ereje Titel bevételére elégtelen, kifáradt gyalogságát előretolt lovasságának födözete alatt még a délelőtt folyamán Szt.-Ivánra rendelte vissza. A magyarok vesztesége az igen rövid ideig tartó harc dacára mintegy 120 halottra és sebesültre rúgott, az ellenség ellenben födött állásánál fogva csak csekély veszteséget szenvedett.

Ugyanezen napon a Perlasznál álló Bene dandár 1 honvéd zászlóaljjal, 2 huszár századdal és 1 üteggel a Bega csatorna mentén felállított szerb előőrsöket támadta meg s eleinte a hídnál felállítva volt 2 gyalog századból és 4 háromfontosból álló őrsöket vissza is szorította s a hidat hatalmába ejtette; midőn azonban délután 2 óra tájban a Knicsanin tartalékából kirendelt 6 gyalog század és 1 üteg ellentámadásba ment át, a magyarok nemcsak a délelőtt elfoglalt hidat, hanem még Perlaszt is odahagyva, Écska felé húzódtak vissza. Bene vesztesége mintegy 70 főre, a szerb hadaké mindössze 12 emberre rúgott. A szerbek ahelyett, hogy a kiváló fontosságú perlaszi Bega-átjárót megszállva tartották volna, a hídnak elrombolása után ismét a Tisza jobb partjára húzódtak vissza.

Péterváradi erőd
Péterváradi erőd

Perczelnek utóbb említett műveletei alatt Péterváradnál is újabb összecsapásra került a dolog; a vár őrsége ugyanis a körülzároló Mamula-dandár által emelt földsáncokkal szemben, Kamenic felé egy meglehetősen előretolt ellenüteget emelt, mely ellen Jellacsics, aki hadtestét megelőzve, május 13-án Kamenicbe érkezett, éjjeli rajtaütést rendelt el. Ehhez Mamula a 24-ikéről 25-ikére hajló éjjeli 2 órakor 3 oszlopban nyomult előre és pedig a 7 gyalogszázadból álló baloszlop Leitl százados alatt egyenesen az üteg felé tartott, a 4 századból alakított közép az ütegtől keletre fekvő majorok ellen, – s végül az Ocsverek alezredes parancsnoksága alatt 3 zászlóaljból álló jobbszárnyoszlopnak az említett majoroknál felállított ellenség baloldalába kellett kerülnie. A balszárnyoszlopnak a 2. honvédzászlóalj őrszemének hanyagsága folytán sikerült az üteget észrevétlenül hátba fogni s annak két ágyúját a közeli mély útba dobni. De alighogy a benyomult ellenség az üteg szétrombolásához és az ágyúk eltávolításához fogott, Hollán Ernő a Gyulay-ezred egyik századjával rohamra indul ellene s az üteget csakhamar újból hatalmába ejti. Az osztrák közép- és jobboldaloszloppal Perczel Miklós vette fel a harcot s bár az ellenség tulajdonképpeni célját itt sem érte el, visszavonulása alkalmával korábbi állásába 2 hatfontos ágyút mégis magával vitt. Az osztrák csapatoknak ez a vállalkozás 4 halottjukba és 10 sebesültjükbe került; a magyarok vesztesége valamivel többre rúghatott.

Miután ezidőtájt Mamula dandárában is kitört a kolera s a legénység ennek folytán tömegesen szökni kezdett, Jellacsics az említett dandárt május 27-én hadteste zöméhez Zalánkeménbe vonultatta be s helyette a körülzárás foganatosításával a Budisavljevics és Draskovics-dandárokat rendelte Pétervárad elé.

Ezalatt a hadtest átkelése Zalánkeménnél szakadatlanul folyt s június 4-ig már 4 gyalog- és 2 lovasdandár Titel körül állott, csupán Rastics maradt még egyelőre a gyalogsági tartalékkal a Duna jobb partján, aki arra a hírre, hogy Perczel hadával Ujvidékre húzódott, Karlócára rendeltetett, ami, mint legott látni fogjuk, igen helyes rendszabálynak bizonyult.

Miután Perczel a titeli fensíkot megszállva tartó Knicsaninnal szemben sem tudott zöldágra vergődni, most, midőn a bán hadteste nagyobb részét is itt egyesíté, még kevesebb kilátása lehetett a sikerre s így feltette magában, hogy hadát Ujvidéken át Péterváradra vezeti s itt a körülzáró vonalon áttörve, a bán összeköttetéseire veti magát. Ehhez képest Perczel Vilova előtt csak gyenge különítményt hagyva, a június 2-ika és 3-ika közti éjjelen Ujvidékre vezette hadát, melynek a következő éjjelen a Duna hídján átkelve, hajnali 2 órakor Kamenic és Karlóca irányában kellet kitörnie. Ecélból Palóczy alezredes 4 zászlóaljjal a bukoveci erdőn át irányíttatott, hogy az ellenséges sáncokat áttörje, a Karakacs hegyet megkerülje s aztán Kamenic ellen arcot váltson; e hadoszlopot balra hátul Gaál ezredes követte 5 zászlóaljjal s feladata volt a Vezirac magaslatot rohammal bevenni s azután feltartóztatlanul Karlócába benyomulni.

Palóczy alezredesnek csakugyan sikerült a Karakacsredoute-ot megszállva tartó 4. gradiskai zászlóaljat meglepni, mely 5 tiszt és 126 főnyi legénység elvesztése mellett visszavettetett. Palóczy erre a redoute-ban talált ágyúkat részint a futók, részben pedig a Vezirac ellen fordíttatta, mely magaslatot a 4. bródi és egy szerémi önkéntes zászlóalj tartotta megszállva s amely ellen immár Gaál is rohamra indult hadoszlopával. Az említett két határőrzászlóalj csak gyenge ellenállást fejtett ki s már úgy látszott, mintha Perczel célja és szándéka aránylag csekély áldozatok árán teljesedésbe megy; de alig helyezkedtek el a magyarok az elfoglalt állásban, midőn délelőtt 10 óra felé Rastics dandárával a helyszínére érkezvén, nyomban támadáshoz csoportosította hadát s egyidejűleg a Reznicek őrnagy alatt álló 3. szluini zászlóaljat a Karakacs magaslat megkerülésével a magyarok, miután tartalékot kikülöníteni elfelejtettek, a tulajdonképpeni támadást be sem várva, azonnal megkezdték a visszavonulást, miközben az elfoglalt 17 ágyúból csak ötöt vihettek magukkal. Restics az erődök mögé húzódott visszavonulókat csak rövid távolságra üldöztethette.

A magyarok e kitörés alkalmával holtakban és sebesültekben mintegy 300 embert vesztettek; a császáriak vesztesége holtakban: 4 tiszt és 81 főnyi legénység, sebesültekben: 3 tiszt és 170 főnyi legénység; összesen 7 tiszt és 251 főnyi legénység.

Perczel hadát az Ujvidék alatti táborba vezette vissza, ahova időközben Vukovics miniszter is beérkezett, hogy a tábornokkal tudassa, miszerint a minisztertanács által jóváhagyott hadműveleti terv értelmében az orosz beavatkozásra való tekintettel hadtestéből 12.000 embert a felső-dunai hadsereghez küldjön, esetleg ezt ő maga személyesen vezesse oda, a többivel pedig a Bácska és Bánság védelméről gondoskodjék. A felső-dunai erősbítésül szánt 12.000 embernek június 12-én a kormány rendelete értelmében Ó-Becsén kellett gyülekeznie s onnan, Bajánál avagy Bezdánnál a Dunán átkelve, a Felső-Dunához sietnie. Perczelt ez az intézkedés mélyen bántotta, de hogy a kormánnyal szemben amúgy is tetőpontra hágott surlódásait elintézhesse, elhatározta, hogy a 12.000 embert személyesen vezeti fel. Ekkor vette a Vilova tájékán visszahagyott, de időközben a római sáncok felé visszahúzódott Czintulától a jelentést, hogy vele szemben csekélyebb s nagyobbára irreguláris szerb csapatok állanak, ami Perczelt arra birta, hogy elvonulása előtt ebben az irányban még egy döntő csapást mérjen az ellenségre.

Pétervárad meghódolása

Pétervárad helyzete július közepe óta, amidőn Jellacsics hegyesi veresége folytán seregének zömével a Duna balpartjára kelt át, úgyszólván változatlan maradt. Dacára annak, hogy a Ferenc csatorna mentén és attól délre működő magyar seregtestek Haynau gyors előnyomulása folytán egymás után Szegedre, majd Temesvárra rendeltettek, a bán még azt a fáradságot sem vette magának, hogy Péterváradot a Duna mindkét partján, tehát Ujvidék felől is körülzárja. Csak midőn július 27-én hirét vette, hogy Haynau 19-én Budát bevette és Szeged felé tovább indulni szándékozik, indította el Csatiglione dandárát Iregről Zalánkeménre, hogy a Dunán átkelve, Titetre meneteljen, ahol sergének Péterváradnál nélkülözhető részét egyesíteni szándékozott, hogy Haynau támadó műveleteivel összhangzásban ő is újból támadólag lépjen fel. Ezt megelőzőleg Dietrich altábornagynak Vilováról és Mossorinról intézendő erőszakos kémszemlék által az e tájon visszamaradt magyar csapatok erejéről meggyőződést kellett szereznie.

Péterváradi erőd
Péterváradi erőd

Ennek megfelelően július 31-én reggeli 4 órakor Dietrich 5 zászlóaljjal, 7 1/2 lovas századdal és 2 üteggel Vilováról, Knicsanin pedig egy kisebb hadoszloppal Mossorinról végre is hajtotta az elrendelt kémszemlét s az előbbivel szemben álló magyar csapatok Gyurgyevóra, az utóbbival szemben állók pedig a Tisza balpartjára húzódtak vissza. E szerint nyilvánvaló volt, hogy most már a Ferenc csatorna, a Tisza és Duna között csak alárendelt ellenséges erők állhatnak, csakhogy ugyanazon napon Pétervárad őrsége egy nagyobbszabású kitörést hajtott végre és pedig 1 zászlóaljjal és 3 löveggel a Vezirac hegy felé, melyet egy második ugyanolyan erejű oszlop tartalékviszonyban Bukovic felé követett és végül 2 zászlóaljjal és 1 üteggel Kamenic felé, de már reggel 7 órakor anélkül, hogy nagyobbszabású harcra került volna a dolog, az oszlopok ismét a várba húzódtak vissza. Ámde ez a tűntetés elég volt arra, hogy Jellacsicsot a szándékolt támadólagos előnyomulás abbanhagyására bírja és hogy a Castiglione dandár után elindított gyalogsági tartalékot újból eredeti állásába rendelje vissza.

Ezalatt nemcsak Kmethy, aki már július 28-án hagyta el hadosztályával Józseffalvát, hogy Dembinskihez csatlakozzék, hanem augusztus 3-án Pétervárad őrségének egy része is feljebb vonult Szeged felé, úgy hogy a várban mindössze 5 zászlóalj maradt vissza. Ez a körülmény, valamint az augusztus 5-én este Szeged bevételéről vett hír arra bírták a bánt, hogy a Duna jobb partján csak a legszükségesebb számú csapatokat hagyva, haderejének zömét Titelnél összpontosítsa; csakhogy a csak hiányosan vagy éppenséggel elő nem készített Dunán való átkelés teljes 6 napot vett igénybe, miközben azt a Perlasznál álló magyar csapatok tőlük telhetőleg zavarni is iparkodtak, miből augusztus 7-én három óra hosszáig tartó elég heves ütközet fejlődött ki. Augusztus 8-án a gyenge magyar had Fehértemplom felé vonult el, mire Perlaszt a Lang és Marsano dandárok szállották meg.

Miután a csapatok átkelése augusztus 12-én befejezést nyer, a következő napon Dietrich hadosztálya Nagy-Becskerekre vonult, ahova 14-én a bán is beérkezett hadának zömével. Augusztus 16-án Uj-Pécsre ért a déli sereg, ahova a Hompesch és Karajan alezredesek alatt Perlaszból a Temes és Bega között portyázásra kirendelt különítmények is beérkeztek.

Miután most már a magyar hadoszlopoknak folyamatban levő fegyverletétele folytán a hadjárat befejezéséhez közeledett, Haynau a déli hadsereg további előnyomulását beszüntette. Egyidejűleg Puffer dandárát Péterváradnak teljesebb körülzárása céljából Újvidékre rendelte vissza, a német és illyr-bánsági ezredeket pedig 2 üteggel Neustädter és Rheinbanch tábornokok parancsnoksága alatt Fehértemplomon át Mehádia és Orsovára indította útnak, hogy a Lázár és Dessewffyt üldöző Wallmoden hadoszlopához csatlakozzanak. Miután Puffer tábornok Ujvidék elé ért, még ugyanaz napon, augusztus 17-én báró Escherich lovas százados Pétervárad parancsnokához, Kiss Pál ezredeshez, menesztetett Haynau levelével, melyben ez az általános helyzetnek, valamint Görgey és Aradvára meghódolásának tudtul adása mellett az őrséget megadásra szólította fel. „Nincs kifogásom az ellen – írja felszólításában Haynau – hogy a várparancsnokság küldöttek által az általam felhozott tények valódiságáról személyesen is meggyőződjék.”

Kiss ez utóbbi ajánlatot elfogadván, Tóth alezredest és Gabányi Sándor századost rendelte ki Aradra meggyőződés szerzése végett. Alig hogy ez a küldöttség elindult, megérkezett Görgey tudósítása fegyverletételéről és felhívása a vár parancsnokához, miszerint ez is példáját kövesse. Görgey levele Kissre, aki előbbinek legodaadóbb híveinek egyike volt, igen mély és megdöbbentő hatást gyakorolt és ennek benyomása alatt az egész tisztikarnak, valamennyi altisztnek és századonként 2-2 közhonvédnek részvétele mellett nyomban haditanácsot tartott, melyen Kiss a tények elősorolása után annak szükségét hangsúlyozta, hogy Pétervárad is Görgey és Damjanics példáját kövesse.

Ámde a legénységi állomány képviselői azzal a kívánalommal állottak elő, hogy a dolgok valódi állásáról meggyőződést szerzendők, engedtessék meg nekik, hogy saját kebelükből küldöttséget meneszthessenek Arad felé. Kiss némi ellenzés után magáévá tette az indítványt s a legénység megbízottjait – egy őrmestert és két közembert – még aznap útnak indította Arad felé.

Még mielőtt a két küldöttség tagjai visszaérkeztek volna, Kiss újabb hadi tanácsot hívott egybe, melyben nyíltan bejelentette, hogy a várat föltétlenül, kegyelemre feladni szándékozik. Erre azonban Hollán Ernő ezredes kijelenti, hogy bár ő is belátja a további ellenállás hasztalanságát, mégis bűnnek tartaná csak úgy puszta kegyelemre föladni a várat, mely teljesen védőképes s melynek jól fegyelmezett, 3-4 hónapra mindennel ellátott védőrsége van. Kiss erre azt válaszolja, hogy nem hiszi, hogy a győző fél engedményekre lesz hajlandó, ám a tárgyalások során majd megválik.

Miután augusztus végén a tisztikar, szeptember 4-én pedig a legénység küldöttsége visszatért s a már előbb vett szomorú híreket egytől egyig megerősíté, Kiss szeptember 5-én levelet írt a körülzáró had parancsnokának, Puffer tábornoknak, miszerint az őrség kész meghódolni s hogy az átadás részleteinek megbeszélésével Hollán Ernő ezredest bízza meg. Ez utóbbi a tárgyalások folyamán azt a szóbeli biztosítást vette, hogy az őrség teljes kegyelmet nyer és arra az esetre, ha Komárom, mellyel szintén folyik az alkudozás, föltételeket kap, úgy ezek Péterváradra is ki fognak terjesztetni. Erre szeptember 7-én megtörténik a vár formaszerű átadása, mely alkalommal a Don Miguel ezred 2-ik, az Estei Ferdinánd és a Gyulai ezredek 3-ik, továbbá a 2. és 7. honvéd zászlóaljak, nemkülönben a várban volt tüzérség, összesen 8000 ember tette le a fegyvert. Az átadott lövegek száma 392-őt, a kézi lőfegyverek száma pedig 4749-et tett ki.

A volt osztrák csapatok legénysége azonnal újból feleskettetett a császári zászlóra és Eszékre szállíttatott, a tisztek és a honvéd legénység pedig a várba kísértetett vissza, előbbiek kardjaik birtokában maradtak és a legjobb bánásmódban részesültek Végre, miután október 16-án Haynau előterjesztésére Ő felsége elhatározta, hogy a péterváradi erőd ugyanazokban a kedvezményekben részesítendő, mint Komárom, ennélfogva a tisztek igazolvány mellett otthonukba bocsáttattak, csupán Kiss, a vár volt parancsnoka tartatott vissza. Miután azonban Hollán Haynaunak megírta, hogy a vár oly gyors és föltétlen megadása első sorban Kissnek köszönhető, Haynau őt is szabadon bocsátotta. Pétervárad elestével, Komáromot kivéve, az egész ország összes hadaival meghódoltnak volt tekinthető.

A 2. HONVÉDZÁSZLÓALJ PARANCSNOKAI

Cserey Ignác, a 2. Honvéd Zászlóalj első parancsnoka

Cserey Ignác honvéd ezredes
Cserey Ignác honvéd ezredes

nagyajtai Cserey Ignác honvéd ezredes (1803., Bardóc (Udvarhelyszék, Erdély) – 1897. jan. 4., Eger). Birtokos nemesi származású, apja széki királybíró (székely)

1822-től hadfi a 15. (2. székely) határőrezrednél. 1829-től nemesi testőr, folyamatosan szolgálva 1844-től főszázados a 33. gyalogezredben. 1830-ban magyar gárdistaként Bécsben részt vett Ferenc József keresztelőjén. 1848 áprilisa végétől a nemzetőrség szervezésére felállított Országos Nemzetőri Haditanács Gyalogsági Osztályának főnöke.

Május második felétől közreműködött a Pesten alakuló 1. és 2. honvédzászlóalj szervezésében. Június 8-tól őrnagy, a 2. zászlóalj parancsnoka. Július közepétől részt vett a délvidéki harcokban. Október 1-jétől alezredes, az Erdélyben alakuló honvédzászlóaljak főfelügyelője Kolozsváron. November 20-tól a kolozsvári hadmegye parancsnoka. December 31-től az egyesített nagyváradi és kolozsvári hadmegye parancsnoka Nagyváradon. E beosztásában 1849. május 25-től ezredes.

Cserey Ignác
Cserey Ignác

Világosnál esik fogságba. Aradon 1849. november 15-én golyó általi halálra ítélték. Büntetését november 24-én hét év várfogságra enyhítették. 1852-ben kegyelmet kapott, Komáromból szabadult.

1867-től Heves megye közgyámja, a megyei honvédegylet tagja. 1888—1896 között a budapesti honvédmenház parancsnoka. 1896-ban végleg Egerbe költözött.
Portréját Ruptrecht Johann festette 1831-ben. (Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy) Különösen hat a szerény méretű ábrázolások között, az 1831-ben festett, a császári udvar portréfestészetének teljes kelléktárát a maga pompájában felvonultató bécsi Ruprecht Johann által festett, nagyméretű, módosan keretezett portré – ahogy a rajta levő felirat tudósít – Cserey Ignác honvédezredes gárdistakori arcképe.

Cserey Ignác 1848-49-es honvédezredes sírja, aki a pesti honvéd-menedékháznak volt főparancsnoka. Ezt a menedékházat az uralkodó méltóztatott kegyesen engedélyezni a kiegyezés után az elaggott negyvennyolcas honvédek számára. A sírvers így emlékezik: „Nagy volt mint honfi, nagy mint ember, s barát.”

Cserey Ignác honvéd ezredes sírja
Cserey Ignác honvéd ezredes sírja

Cserey Ignác végkielégítési jegyzőkönyve (1896. április 1.)

Cserey Ignác honvéd ezredes végkielégítési jegyzőkönyve 1896.
Cserey Ignác honvéd ezredes végkielégítési jegyzőkönyve 1896.
Cserey Ignác honvéd ezredes végkielégítési jegyzőkönyve 1896.
Cserey Ignác honvéd ezredes végkielégítési jegyzőkönyve 1896.

Máriássy János, báró (Igló, 1822. júl. 23. – Bp., 1905. jan. 24.): katonatiszt, 48-as honvéd ezredes.

Máriássy János honvéd ezredes 1848.
Máriássy János honvéd ezredes 1848.

Máriássy János Szepes megyei középbirtokos nemesi családból származott, bölcsészakadémiát végzett. 1840-től teljesített katonai szolgálatot. 1841-től a Wasa-gyalogezredben hadapród. 1842-től a bécsi m. kir. testőrség tagja. 1847-től a Sándor- gyalogezredben főhadnagy, majd százados, 1848. aug. 27-től a tiszántúli nemzetőrségnél hadosztályparancsnok, őrnagy.

1848 tavaszától főhadnagy a 2. gyalogezredben, június 19-től főhadnagy az 5., július 1-jétől százados a 2. honvédzászlóaljban. Augusztus 27-től őrnagy, a tiszántúli önkéntes nemzetőrök parancsnoka Aradon. November 6-tól alezredes, az aradi ostromsereg parancsnoka december 24-ig, majd a felső-tiszai hadtest parancsnoka. 1848. április 1-jétől ezredes. Világosnál tette le a fegyvert. Aradon 18 évi várfogságra ítélték, 1856-ban kegyelmet kapott, majd a kiegyezés után visszanyerte katonai rendfokozatát. 1878-tól altábornagy. 1887-ben nyugdíjazták. (Bona 1983.,232., Borus 1984. 477.)

Összeállította: Berlinger Gábor

Források:
URBÁN ALADÁR: Honvédtoborzás Pest-Budán 1848-ban
Magyar Nemzeti Levéltár
BÁNLAKY JÓZSEF: A MAGYAR NEMZET HADTÖRTÉNELME 21. IV. 26. fejezet