A szabadságharc fegyverei

A szabadságharc történetével könyvtárnyi irodalom foglalkozik, s hadtörténeti problémák vizsgálatával is számosan megpróbálkoztak már. Azzal a kérdéssel azonban, hogy a szabadságharc katonái milyen fegyverekkel vívták harcukat, alig. A legtöbb kutató ezt elintézi annyival, hogy a szabadságharc során nagy fegyverhiány volt, amin úgy próbáltak segíteni, hogy összegyűjtötték a lakosságtól a vadászfegyvereket, s kiegyenesített kaszákkal látták el a fegyvertelen alakulatokat.

Valójában a dolog ennél sokkal bonyolultabb volt, s a fegyverek kérdése okozta a szabadságharc katonai, de tulajdonképpen politikai vezetésének is az egyik legsúlyosabb, megoldásra váró problémáját. Bakó Imre 1943-ban megjelent munkájában a Magyar Állami Országos Fegyvergyár működése 1848-49-ben címmel már kísérletet tett a kérdés tisztázására, bár ő elsősorban a fegyvergyártás körülményeit vizsgálta. A fegyverek típusaival, működésükkel, használatukkal nem, vagy csak érintőlegesen foglalkozott.

A szabadságharc során jelentős számban alkalmaztak egymástól teljesen eltérő fegyvertípusokat, ami aztán különféle problémákat rejtett magában. Ez elsősorban a lőfegyvereknél jelentkezett. A probléma tisztázása érdekében kénytelenek vagyunk kissé közelebbről is megismerkedni a 19. század első felének lőfegyvereinél alkalmazott szerkezetekkel.

Alapvetően két különböző lőfegyverszerkezetet használtak ebben az időben. A modern kémiai gyújtású, más néven perkussziós, illetve a korábbi, elavultnak számító kovás szerkezetet. A kovás fegyvereket az 1840-es években már nemigen gyártották, de a polgári életben sűrűn, s elvétve még a hadseregekben is használták. A fegyverraktárakban pedig kimondottan nagy számban lehetett ezekkel a fegyverekkel találkozni.

Az alapvető különbség a két rendszer között a lőportöltet begyújtásának a módja volt, hiszen ezek a fegyverek még elöltöltő fegyverek, amelyek fekete, más néven füstös lőporral működtek.

A kovás szerkezetet már a 16. században alkalmazták, annak legkiforrottabb változata, az ún. franciakovás szerkezet pedig a 17. század második felében terjedt el széleskörűen. A 18. században ez a szerkezet vált egyeduralkodóvá a kézi tűzfegyvereknél Európában, a Balkán és a Mediterraneum egyes részeinek kivételével. Ezzel a szerkezettel szerelték a hadseregek puskáit, pisztolyait, karabélyait, a különféle vadászfegyverek döntő többségét egészen a 19. század elejéig, a napóleoni háborúk lezárásáig. Napóleon például egyenesen felülmúlhatatlanul tökéletes fegyvernek mondta a franciakovás szerkezetű szuronyos puskát. Pedig ezek a fegyverek távol álltak a tökéletestől, 100 lövési kísérletből 75-80 volt sikeres, ami azt jelenti, hogy nagy átlagban minden negyedik-ötödik alkalommal csütörtököt mondott a kovás fegyver, meglehetősen kellemetlen pillanatokat okozva ezzel kezelőjének. A fegyver megtöltése, illetve tűzkésszé tétele különben is meglehetősen nehézkes és lassú volt. Töltényként az ún. papírtöltést használták, ami egy papírhengerbe csomagolt, előre kimért lőporadagból és ólomgolyóból állt. Először ezt a papírhengert kellett a katonának feltépnie, ami általában úgy történt, hogy leharapta fogával a töltés alsó részét. Ezután a lőport a csőbe töltötte, majd a papír szolgált fojtásul. A töltővesszővel letolta a golyót és a fojtást egészen a csőfarban lévő lőportöltetig, majd néhány erőteljes ütéssel ledöngölte azt. Amennyiben a fegyver nem kónikus gyúlyukkal volt ellátva, még felporzó lőport is kellett töltenie a gyúlyuk alatt elhelyezkedő serpenyőbe. Ezután lehetett felhúzni a kakast s vált a fegyver tűzkésszé. A franciakovás szerkezetnél a lőportöltet begyújtását a kovakő és acél összeütéséből keletkező szikra végezte a felporzó lőpor közvetítésével. A kovakő a kakas pofáiba volt beszorítva, s az elsütőbillentyű elhúzásakor rugó ütötte az acélnak, ami a serpenyőfedél meghosszabbított toldata volt. A lehulló szikra a serpenyőbe esett, s begyújtotta az ott lévő felporzó lőport. Az égés a gyúlyukon behatolva berobbantotta a lefojtott lőportöltetet, s a hirtelen kitáguló lőporgázok ereje röpítette ki a lövedéket.

Ha a fegyver csütörtököt mondott, annak oka elsősorban a kovakő kopása, vagy helytelen beállítása volt, ritkábban a felporzó lőpor nedvessége vagy a gyúlyuk eldugulása. A biztosabb gyújtás érdekében tehát a kovakövet kellett kiküszöbölni.

A 18. század végén olyan vegyületeket ismertek meg a kísérletezők, amelyek lángot fejlesztettek, így aztán ezeknek a vegyületeknek a felhasználásával próbálkoztak a lőportöltet begyújtásánál. Erre a célra legcélszerűbbnek a durranóhigany bizonyult. Az első kémiai gyújtású fegyvereket már a 18. század végén megalkották, de tömeges elterjedésükre, és a hadseregekben való alkalmazásukra csak az 1820-as években került sor.

A kémiai gyújtású fegyverek sokkal ritkábban mondtak csütörtököt, 100 lövési kísérletből 92-98 sikeres volt. A siker titka a csappantyú, vagy gyutacs volt (csak formájukban különböztek), ami a kovakő és felporzó lőpor helyett a lőportöltet begyújtását végezte. A csappantyú egy néhány milliméter átmérőjű fémből sajtolt, kalap alakú szelence, a gyutacs pedig 10-12 mm hosszú, 2-3 mm átmérőjű kis henger volt, mindkettő durranóhigannyal töltve. Ezeknél a fegyvereknél a tűzkésszé tétel annyiban változik, hogy a cső betöltése után a csappantyút a lőkúpra, a gyutacsot pedig a serpenyőbe kellett helyezni, s ezután lehetett a kakast felhúzni. A kakas formája átalakult, a kakaspofák eltűntek, s az egész alkatrész egy kicsi kalapáccsá alakult, ami az elsütőbillentyű meghúzásakor a csappantyúra ütött. A durranóhigany az ütés hatására felrobbant, s szúróláng keletkezett, ami a gyúlyukon keresztül berobbantotta a csőben lefojtott lőportöltetet.

Az 1840-es években az európai hadseregek kézi lőfegyvereinek többségénél. ezt a két gyújtószerkezetet használták, ezeken belül aztán számtalan fegyvertípust fejlesztettek ki, a különböző hadseregek fegyvernemeinek, sőt csapatnemeinek igénye szerint.

Ezek alapján ismerkedjünk most meg a szabadságharc fegyvereivel.

 

A gyalogság

Ebben az időben a legfontosabb fegyvernem egyértelműen a gyalogság. Létszámát tekintve is a legnagyobb, s a tűzharcra és a kézitusára, valamint támadásra és védelemre egyaránt alkalmas. A gyalogság megszervezése a legolcsóbb, így egyáltalán nem csodálható, hogy az 1848-49-es szabadságharc hadseregében – létszámát tekintve – még az átlagosnál is nagyobb súllyal szerepelt a gyalogság. A gyalogsági alakulatok felfegyverzésére fordította a legnagyobb gondot a szabadságharc vezetése, s az akkor Magyarországon előállított fegyverek döntő része is gyalogsági puska volt.

A szabadságharc hadseregének szervezésekor az osztrák birodalom hadseregét, a császári-királyi hadsereget vették alapul, bár ettől a későbbiekben jó néhány vonatkozásban eltért a honvédsereg. Az alkalmazott fegyverek kezdetben szintén a császári-királyi hadseregben rendszeresített fegyverek voltak, ettől azonban szükségszerűen el kellett szakadni, hiszen 1848 őszétől megszűnt a lehetősége a császári-királyi hadsereg fegyverraktáraiból, illetve a birodalmi fegyvergyárakból való beszerzésnek.

A hadsereg fegyverrel való ellátására még három módon nyílt lehetőség. Először a külföldről történő fegyvervásárlás. Ez viszonylag gyors, de rendkívül pénzigényes módszer volt, s miután a császári csapatok elszigetelték az országot a külvilágtól, 1848 novemberétől gyakorlatilag ez is lehetetlenné vált. Másodszor a hazai fegyvergyártás, harmadszor pedig a lakosságtól történő fegyverbegyűjtés. Főleg ez az utolsó módszer okozta a fegyvertípusok hihetetlen mértékű növekedését, bár megjegyzendő, hogy ezeket a fegyvereket elsősorban szabadcsapatok vagy a nemzetőrség felfegyverzésére fordították, a reguláris alakulatoknál, inkább csak a vadászoknál találkozhatunk velük.

A császári-királyi hadsereg sorgyalogságánál rendszeresített és legnagyobb számban használt lőfegyver az 1842 M Augustin-rendszerű, elöltöltő gyutacsos gyalogsági puska volt. (Ez a fegyver 1841 M néven is előfordul a szakirodalomban.) Ezt a puskát használta a legnagyobb számban a honvédsereg gyalogsága is. (Augustin báró ebben az időben altábornagyként a birodalmi hadsereg fegyver- és lőszergyártását – s ezen belül fejlesztésüket is – irányította.)

A fegyver kémiai gyújtású, tehát modern fegyvernek számított, bár a belga és angol fegyvergyárak termékeinek minőségét nem érte el, nem is beszélve az új hátultöltő puskáról, Dreyse gyútűs puskájáról, aminek elsöprő hatásával azonban még maguk a poroszok sem voltak tisztában, s közel két évtized kell még hozzá, hogy a fegyver ámulatba ejtse Európát.

Az 1842 M Augustin-puska még sima csövű, s gyutacsos szerkezete némileg eltér a megszokott kémiai gyújtású fegyverekétől, a csappantyús puskákétól. Míg a csappantyús szerkezet teljesen új konstrukció, addig a gyutacsos elég sok szerkezeti elemet felhasznál a korábbi kovás fegyverekből. A kakas formája itt is megváltozott, hogy kalapácsként működhessen, de a serpenyő megmaradt, igaz kissé átalakult formában, hogy a durranóhiganyt tartalmazó fémhengerkét, a gyutacsot befogadhassa. A serpenyőfedél teljesen átalakult, acéltoldata eltűnt. A fedélbe egy rugózó ütőszeget építettek be, aminek teteje lapos volt – erre ütött rá a kakas -, a serpenyőbe pedig benyúlt az ütőszeg, aminek hegye éppen elérte a gyutacsot. Lövéskor az ütőszeg robbantotta fel a gyutacsot, aminek a szúrólángja a gyúlyukon át érte el a lőportöltetet. A gyutacs egyébként a papírtöltés aljára volt erősítve, innen tépte le a katona a töltés megkezdésekor.

A császári-királyi hadsereg első gyutacsos fegyverét még 1835-ben szerkesztették, ezeket Console-fegyvereknek nevezték a tervező Giuseppe Console-ról. Ezt a szerkezetet azonban nem használták nagy számban, inkább pisztolyokat és vadászkurtályokat szereltek fel vele, gyalogsági puskánál csak elvétve használták. Elképzelhető, hogy kis számban a honvédsereg gyalogsága is használta. A forrásokban ennek nem lelni nyomát, de ez azzal is magyarázható, hogy ugyanazt a töltést használták hozzá, mint az Augustin-puskához. A Console-fegyverek tulajdonképpen a korábbi kovás fegyverek egyszerű átalakításából készültek úgy, hogy a kovás szerkezet néhány alkatrészét kicserélték, a kakaspofák közé a kova helyébe acéldarabot erősítettek, a serpenyőt pedig úgy alakították át, hogy a gyutacs befogadására alkalmas legyen. Az Augustin-fegyverek egy része is a korábbi kovás típusok átalakításával készült, oly módon, hogy a gyújtószerkezetet cserélték ki az új, Augustin-rendszerűre. A fegyverek ilyen átalakítását 1840-től végezték. Az említett gyutacsos puskák lőtávolsága, lőeredményei nagyjából megegyeztek a korábbi kovás puskákéval, hiszen lényegében csak a gyújtószerkezet változott, még a legújabb 1842 M gyalogsági puskáknál is, annak ellenére, hogy ezek teljesen új gyártmányok voltak.

A lőtávolságuk elméletileg 600-700 m-ig terjedt, azonban 250 m fölött az átütőképesség gyakorlatilag megszűnt. Ezt a kísérletek mellett a korabeli szabályzatok is igazolják, hiszen az első sortüzet a gyalogság csak az ellenfelet 300 lépésnyire (225 méter) megközelítve adhatta le. A találati valószínűség azonban erről a távolságról még meglehetősen kicsi volt, a lövéseknek csak mintegy 30%-a érte a célfelületet (a szemben álló gyalogos század kiterjedését jelző 1,8×36 méteres deszkapalánkot). A céltáblára történő lövésnél még rosszabb volt a találati arány, mindössze 7%. 100 lépésről (75 m) a lövések 75%-a csapódott be a célfelületre, s alig több mint a negyedrésze találta el a céltáblát. Ezek után aligha lehet csodálkozni, hogy a szuronyharc oktatását fontosabbnak tartották, mint a lövészetét, s az ütközeteket legtöbbször a szuronyrohamok döntötték el. 200 lépésnél nagyobb távolságról ritkán lőttek sima csövű puskával.

Ezeket a fegyvereket használták a szabadságharc oldalán harcoló császári-királyi sorgyalogsági alakulatok, amelyek magyar – illetve 2 zászlóalj esetében olasz – kiegészítésűek voltak, összesen 24 zászlóalj. Az első honvédzászlóaljak közül is többet ezzel szereltek fel, s az 1848 őszén megalakuló zászlóaljak is kaphattak ebből a típusból, miután a frissen kinevezett fegyverzeti felügyelő, Láhner György alezredes (később tábornok, majd Aradon vértanúhalált szenvedett) néhány ezer eldugott fegyvert talált a császári-királyi fegyverraktárakban. Ezen fegyverek számát növelte a Budavár, majd Arad visszavételénél zsákmányolt puskák jó része is, illetve az Ozoránál elfogott Roth-hadtest fegyverzetének kisebbik része.

A határőrség is az 1842 M Augustin-puskát, illetve az 1840-től, kovásból átalakított Augustin-puskákat használta, így a magyar oldalon harcoló 4 székely határőrzászlóalj katonáinak nagy része. Ezeknél az alakulatoknál feltűnt egy igazán modern fegyver is, az 1842 M kamrás puska.

Ezt a fegyvert a császári-királyi hadsereg vadászalakulatainál használták, illetve a határőrezredek lövészei alkalmazták. Utóbbiakból minden századnál 12 fő szolgált, tehát zászlóaljanként 72 katona volt felszerelve ezzel a puskával.

A puska a gyalogsági puskához hasonlóan Augustin-rendszerű volt, tehát a lőportöltet begyújtásának módja megegyezett. Ellenben a kamrás puska már huzagolt csövű volt, ezáltal nagyobb volt a lőtávolsága, és sokkal pontosabban lehetett vele célozni. Huzagolt fegyvereket nem szívesen alkalmaztak a hadseregekben korábban, mert megtöltése (elöltöltő fegyverekről van szó) rendkívül hosszadalmas és megerőltető, háromszor-négyszer annyi időbe kerül, mint a sima csövű fegyvereknél. A 19. század közepén azonban új fegyverek jelentek meg, amiket olyan könnyen lehetett megtölteni, mint a sima csövű puskákat, mégis huzagoltak voltak. Ezen új fegyverek egyike volt az 1842 M Augustin-rendszerű kamrás puska is. (A szakirodalomban ezt a fegyvert 1844 M puska néven is említik.) Viszonylag könnyű tölthetőségét az tette lehetővé, hogy a cső hátulsó részében kialakított, a lőpor befogadására szolgáló töltőűr kisebb átmérőjű volt, mint a cső űrmérete. A lövedék néhány tized mm-rel kisebb átmérőjű volt, mint az űrméret, de nagyobb, mint a töltőűr átmérője. Így a töltés során a lövedéket már nem kellett hosszú ideig tartó, nagy erőfeszítéssel “belekalapálni” a huzagolt csőbe, hanem egyszerűen lecsúsztatták a töltőűrig, aminek a peremén megállt. Ezután a töltővessző néhány erőteljes ütésével szétdöngölték a golyót, ami a töltőűr peremén lencse alakúra szétterült, átmérője így megnőtt, s a lőporgázok feszítő hatására belesajtolódott a huzagokba. A töltés így alig vett valamivel több időt igénybe, mint a sima csövű fegyvereknél, és pontosabban lehetett vele célozni.

Sokkal nagyobb számban használták a honvédsereg gyalogságánál a korábbi kovás típusokat, az 1798 M franciakovás rendszerű gyalogsági puskát és a kisebb-nagyobb, de a lényegen nem változtató módosításokkal ebből kialakított 1807 M, 1818 M és 1838 M puskákat. Az űrméret mind a négy típusnál azonos, 17,6 mm. A cső hossza mind a két utóbbi típusnál rövidebb lett, így az 1798 M puska 1500 mm-es hossza az 1818 M és 1838 M esetében 1470 mm-re csökkent. Megjegyzendő, hogy ezeknél az elöltöltő fegyvereknél a méretek még nem egységesek, az egyes fegyvereknél kisebb-nagyobb eltérések típuson belül is adódhattak. A legfőbb különbség a puskák szuronyainál volt. Bár ez a 4 kovás típus, illetve az 1840-től belőlük átalakított Augustin-fegyverek, sőt még az 1842 M Augustin gyutacsos puska is azonos űrmérettel rendelkeztek, nem minden esetben tudták egymás töltéseit használni. Míg a kovás fegyverek ki tudták lőni a gyutacsos töltést, fordítva ez nem volt igaz a gyutacs hiánya miatt. Elvileg a katona tölténytáskájában kellett tartalék gyutacsnak, illetve csappantyúnak lennie, ez azonban csak néhány darab volt, és a gyutacs, illetve a durranóhigany előállításának hazai problémája miatt valószínűleg a legtöbbször nem volt mód tartalék gyutacsok biztosítására.

Modern fegyvernek számított a külföldön vásárolt fegyverek jó része. Elsősorban Belgiumból, kisebb részben Angliából sikerült – jórészt Sztankó Soma százados működése nyomán – mintegy 25 000 db lőfegyvert beszerezni. Ezek csappantyús gyújtószerkezettel működtek, s ez jelentette a legnagyobb problémát, ugyanis 1848 őszétől az elzártság miatt meg kellett szervezni a csappantyúk hazai előállítását. Gyutaccsal ugyanis ezek a fegyverek – bár az elv és az alapanyag ugyanaz – nem működtek.

A belga és az angol csappantyús fegyverek között kis számban huzagolt fegyverek is előfordultak. Ezeket a töltés nehézsége miatt – bár kezdetben a honvédzászlóaljak legénységének egy részét ilyenekkel látták el – 1848 decemberétől az újonnan szerveződő vadászalakulatok között osztották el. Jelentős problémát jelentett még ezen fegyvereknél a szuronyok elhelyezése, ugyanis a fegyverek egy része szurony nélküli volt, és a birodalomban használatos szuronyokat csak átalakítások után lehetett ezekre a puskákra felerősíteni.

A gyalogsági puskáknál legnagyobb számban a Laukart-rendszerű szuronyokat használták, mégpedig az 1838 M négyélű döfőszuronyt. Felerősítésének sajátossága abban állt, hogy az üreges markolatban kialakított egyenes horony a markolatperemnél hídszerűen megszakadt. A puska alsó faágyába egy ék alakú, rugózó szuronyrögzítő volt beépítve, ami a markolatperem hídszerű kiképzése alatt áthaladt, majd a horonyba érve kiemelkedett és rögzítette a szuronyt. Ezt a szuronyt használták az 1838 M kovás gyalogsági puskához, az 1842 M Augustin-puskához, illetve az előző típusból átalakított Augustin-puskákhoz.

Nagy tömegben használtak még két további szuronytípust. Egyik az 1799 M döfőszurony (négyélű, markolata horony nélküli, végén körhagyó gyűrűvel, melyben U alakú vágat van kiképezve, amibe az alsó faágyba épített rugózó ék kapcsolódik), amit az 1807 M és az 1818 M kovás gyalogsági puskákhoz, illetve az ezekből átalakított Augustin puskákhoz használtak. Másik az 1798 M döfőszurony (négyélű, markolata kettős biztosítású, kétszeresen megtört L alakú horonnyal és biztosítógyűrűvel), amit az 1798 M kovás gyalogsági puskához, illetve a belőle átalakított Augustin-puskához használtak.

A belga és angol fegyverekhez a fenti szuronytípusokat próbálták alkalmazni, s ha ez lehetetlen volt, hazai gyártással próbálkoztak (pl. Mecenzéfen).

Az 1842 M Augustin-kamrás puskához az 1842 M Laukart-rendszerű vágószuronyt használták, aminek a felerősítési módja megegyezett az 1838 M döfőszuronyéval, de pengéje jóval hosszabb (közel 600 mm, szemben a döfőszurony 460 mm-es pengehosszával) és szélesebb, kard alakú volt. Valamennyi szuronyhoz fekete bőrrel bevont, fémszerelékes, fából készült hüvely tartozott. A honvédsereg gyalogságának különleges csapatneme volt a vadászgyalogság. Az ún. könnyűgyalogság szerepét látta el, vagyis az ellenséges harcrend megközelítésében, a csatárláncok kialakításában, a biztosításban és a felderítésben volt nagy szerepe. Katonái tehát gyakrabban voltak magukra utalva, mint a sorgyalogságnál, és sokkal nagyobb jelentősége volt tevékenységükben a pontos tüzelésnek. Így ezeknél az alakulatoknál találkozhatunk nagyobb számban a már említett huzagolt fegyverekkel. Ezeket a szintén huzagolt csövű 1807 M franciakovás rendszerű vadászkurtály, illetve az abból kialakított 1842 M Augustin-rendszerű gyutacsos vadászkurtály egészítette ki. Ezek a típusok 13,9 mm-es űrmérettel rendelkeztek, így számukra külön kellett lőszert gyártani. Sima csövű fegyvereket is alkalmaztak a vadászok, így az 1807 M kovás vadászkarabélyt, és az ebből alakított 1838 M csappantyús vadászkarabélyt. Ezek űrmérete 17,6 mm-es volt, tehát szükség esetén kilőhették a gyalogsági puskák töltését; de a helyzetet bonyolította – az 1838 M esetében – a csappantyús gyújtás. Ezekhez a típusokhoz jöttek még a megszámlálhatatlan típusú polgári vadászfegyverek, amelyek nagyrészt csappantyús, kisebb részt kovás gyújtószerkezettel voltak felszerelve. Ezek között dupla csövű puskákat is lehet találni.

A karabélyok szuronya megegyezett a gyalogsági puskák döfőszuronyaival, a kurtályok a nagyméretű vágószuronyt kapták. A polgári vadászpuskákat szurony nélkül használták, vagy sebtében készített szükségszuronyokat szereltek fel rájuk.

A lőfegyvereknél jóval kisebb, de nem elhanyagolható jelentőséggel bírtak a szablyák, kardok. Természetesen ennek elsősorban a lovasságnál volt jelentősége, de a gyalogság is alkalmazta ezeket a fegyvereket, ekkor már inkább csak rangjelző, vagy vezényleti fegyverként.

1837 M gyalogostiszti szablya

A tisztek kezében a vezénylet eszköze volt az 1837 M gyalogostiszti szablya, amely így igazi nemzeti fegyverré, a szabadságharc jelképévé vált. A szablya teljes hossza 950-1000 mm, pengehossza 820-860 mm, szélessége 26-28 mm között változik. Pengéje a szabvány szerint közepesen ívelt, de ahogy a méreteket, úgy ezt sem vették szigorúan a készíttető és használó tisztek. Az egyéni ízlés és a divat számára teljes teret engedtek ezeknél a fegyvereknél. A pengét sok esetben a szabadságharc eseményeire utaló szöveg vagy jelmondat díszíti. Markolata kengyeles; hüvelye fémből készült.

1837 M gyalogostiszti szablya

A tisztek egy része – különösen a vadászalakulatoknál – a márciusi forradalom egyik jelképét, a jurátus szablyát viselte, annak ellenére, hogy az sohasem volt katonai fegyver. Méretei nagyjából megegyeznek a tiszti szablyáéval, de pengéje íveltebb és markolata egyszerű, kengyel nélküli, ún. hagymafejes markolat.

A kardok, szablyák közül legnagyobb számban az 1836 M gyalogsági szablyát használták. Ezt a sorgyalogság és a honvéd zászlóaljak altisztjei, ezenkívül a gránátosok (egyetlen zászlóalj, illetve 1849 nyarától Komáromban egy osztály) használták. Harci jelentősége ezeknek a fegyvereknek nem volt már, inkább jelvény-, illetve fegyelmezőeszköz szerepük volt jelentős. Aránylag rövid (650 mm), de szélesebb (32-34 mm), ívelt pengével volt ellátva. Markolata kissé a tiszti szablyához hasonló, felül előrehajló, S alakú kengyellel volt felszerelve.

Fekete bőrhüvelye sárgaréz szerelékekkel volt megerősítve. A szuronnyal közös papucsban hordták viselői bal oldalukon, a jobb vállukon átvetett széles fekete szíjon.

Ritka és különleges gyalogsági fegyvernek számított a szabadságharcban a bécsi légiósok kardja. Ennek széles, kétélű, egyenes pengéje volt, különös ismertetőjele a kereszt alakú markolata, ami rendszerint gazdagon volt díszítve, nemegyszer egész mitológiai jelenetet domborított rá készítője. Sárgaréz szerelékes bőrhüvely tartozott hozzá.

 

A lovasság

A szabadságharc lovasságának megszervezésekor valamivel könnyebb helyzetben volt a magyar hadvezetés, mint más fegyvernemek esetében. Itt volt ugyanis a magyar legénységű alakulatok aránya a legnagyobb, s mivel gyorsan mozgó csapatokról volt szó, reális esélye volt annak is, hogy az idegen tartományokban állomásozó alakulatok hazaszökjenek. Problémát jelentett viszont az a tény, hogy ezek a magyar legénységű alakulatok kivétel nélkül huszárok voltak, így a többi lovassági csapatnem 1848 őszén hiányzott. Elsősorban a nehézlovasság esetében jelentett ez problémát, amit a szabadságharc folyamán nem is sikerült megoldani. 1848 decemberében elkezdődött ugyan egy vértesezred felállítása, ez azonban már a kezdeti stádiumban elakadt, így a szabadságharc lovassága mindvégig nélkülözte a nehézlovasságot.

1848 őszén a császári-királyi hadsereg magyar oldalra átállt huszáralakulataiból (szűken 9 ezrednyi erő) szerveződött a szabadságharc lovassága, amit lovas szabadcsapatok, mozgósított nemzetőr lovasság és újonnan alakuló honvéd huszárezredek egészítettek ki. A későbbiek folyamán kiegészítették (illetve 2 hiányzó ezred esetében újonnan felállították) a sorkatonasághoz tartozó ún. régi huszárezredeket, amelyekből így 12 szolgálta a szabadságharcot (ebből 3 nem volt teljes létszámú). Az újonc – kezdetben honvéd huszároknak nevezett – huszárezredekből 6 alakult meg (az utolsó, az Attila-huszárezred csak a szabadságharc végére, s felfegyverezni már csak néhány századát sikerült).

A könnyűlovasság másik két csapatneme is megtalálható volt a szabadságharc lovasságában, így az ulánusok, vagy dzsidások és. a svalizsérek, más néven könnyűlovasok. A dzsidások 6 százada (sajátos dolog, hogy 3 ezredbe szervezték őket!) a lengyel légióhoz tartozott lengyel, szlovák és ukrán legénységgel, a svalizsérek egyetlen százada pedig az olasz légióhoz, túlnyomórészt olasz legénységgel.

A lovasság – bár kétségtelenül háttérbe szorult a gyalogság mellett – Európában a napóleoni háborúkat követő évtizedekben a reneszánszát élte. A különleges feladatok végrehajtása mellett – elsősorban a nehézlovasságnak- esetenként csatadöntő szerep is jutott. Rendkívül szerteágazó feladatokat kellett végrehajtaniuk, ez inkább a könnyűlovasság esetében volt így. A felderítés, a biztosítás, a portyázások mellett a rendfenntartás is rájuk maradt. A szerteágazó feladatok sokoldalú fegyverzetet kívántak meg, így a lovassági fegyverek jóval többfélék, mint amit a gyalogságnál láttunk.

A fő szerep már a lovasságnál is a tűzfegyvereknek jut, de itt még jóval nagyobb jelentősége van a szálfegyvereknek, amelyek jelentősége különösen a közelharc megvívásánál nőtt meg.

A legfontosabb lovassági tűzfegyver a karabély volt. A puskához hasonló felépítésű, de rövid csövű fegyverek döntő részét 2 típus jelentette a szabadságharc folyamán. Elsütőszerkezetük, így működési elvük is teljesen megegyezett az előző számban már ismertetett gyalogsági puskák hasonló típusaival.

Egészen korszerű típusnak számított az 1844 M Augustin–rendszerű, elöltöltő, gyutacsos lovassági karabély. Kémiai gyújtása sokkal biztosabb működést tett lehetővé, mint a korábbi lőfegyvereknél tapasztalhatók. Megtöltése ugyanúgy történt, mint a puskánál, és hasonlóan papírtöltést alkalmaztak. A fegyver érdekessége, hogy a töltővessző már nincs a karabély ágyazatához rögzítve, hanem a tölténytáska vállszíján képeztek ki erre egy bőrtokot. A tölténytáskát úgy kellett igazítani, hogy a töltővesszőt befogadó része a mell közepére essen. Maga a tölténytáska a huszár hátának jobb oldalára feküdt. Ezt a típust a “régi” huszárezredek legénysége használta, elsősorban a távolabbi célok leküzdésére, valamint nagy valószínűséggel a svalizsérok.

A másik típus az 1798 M franciakovás huszárkarabély volt. Szintén elöltöltő lőfegyver volt, némileg már akkor is elavult, elsősorban kovás gyújtószerkezete miatt. Működési elve, szerkezete megegyezik a franciakovás rendszerű puskákéval, amiket ugyanebben az időben fejlesztettek ki a császári-királyi hadsereg számára. Bár a fegyver lőtávolsága, pontossága megegyezett a gyutacsos karabéllyal, a gyújtószerkezet elavultsága miatt megbízhatatlanabb volt, gyakrabban mondott csütörtököt, mint a gyutacsos. Ezeket a karabélyokat többnyire az új huszárezredek kapták, de sok huszárnak ez sem jutott, így a fegyver csekély mértékben módosított változatai is használatban voltak, az új ezredek egy részét pedig egyáltalán nem tudták karabéllyal ellátni.

A karabélyok lőtávolsága – rövidebb csövük miatt – kisebb volt, mint a puskáké, a hatásos lőtávolság alig haladhatta meg az 50 métert. Általában csak az ellenséges arcvonal előtt 60-80 lépésre sütötték el a karabélyokat, s a roham további részében már nem is használhatták a töltés körülményessége miatt, ami lovon ülve még nehezebb volt, mint a gyalogosok esetében.

Emiatt volt a lovasság számára még egy lőfegyvertípus rendszeresítve, amit ráadásul kettesével használtak. Ezek voltak a pisztolyok. Többségük – a karabélyhoz hasonlóan – 2 alapvető típushoz tartozott.

Az egyik az 1844 M Augustin-rendszerű elöltöltő lovassági pisztoly, kémiai gyújtással, a másik az 1798 M franciakovás rendszerű elöltöltő lovassági pisztoly, a kezdetlegesebb kovaköves gyújtással. Mindkét típus sima csövű volt, ami a 25 cm-t nem meghaladó csőhosszúsággal együtt azt eredményezte, hogy célzott lövést csak a közelharc folyamán lehetett vele leadni. Másra nem is használták, nagyon ritkán alkalmazták arra, hogy lovas tömegroham esetén, közvetlenül az ellenfél arcvonala előtt egy második sortüzet adtak le vele. Szerkezeti felépítésük megegyezik a karabélyokéval, csupán formájuk és méreteik mások. Megtöltésüknél a karabély töltővesszőjét használták, így külön töltővessző nem tartozott hozzájuk. Szintén papírtöltést használtak a pisztolyokhoz, de kisebb lőportöltettel, mint a karabélyoknál, puskáknál.

A felsorolt lőfegyverek űrmérete nagyjából megegyezett, 17,6 mm körül alakult. Egymás töltéseit mégsem tudták használni, egyrészt az említett lőportöltet-különbségek miatt, másrészt a lőporbegyújtás eltérő módja miatt. Így aztán az összekeveredés megakadályozására különböző színűre festették a töltések papírburkát. A kovás karabélyok töltése barna színű, a gyutacsosoké fehér alapon barna kereszt, a kovás pisztolyoknál fekete színű, a gyutacsos pisztolyoknál fehér alapon fekete kereszt jelölést alkalmaztak a császári-királyi hadseregben. Ezt a jelölési módszert alkalmazta a honvédsereg is, miután – főleg a szabadságharc kezdeti stádiumában – a lőszerkészlet tekintélyes része a császári-királyi hadsereg hadianyagraktáraiból származott.

A pisztolyok egy része eltért a fentebb említett 2 alapvető típustól, amelyeket többnyire csak a szabadcsapatok és a nemzetőr-lovasság egyes egységei használtak. A reguláris lovasságnál csak elvétve lehetett találkozni velük, az újonnan alakított huszárezredeknél. Ilyen volt az 1838 M Console-rendszerű gyutacsos pisztoly, amit az 1798 M kovás pisztoly egyszerű átalakításával gyártottak. A kakasba nem kovakövet, hanem egy acéldarabot helyeztek, a serpenyőt pedig a gyutacs befogadására alakították át, így szükségtelenné vált a felporzólőpor. Működési elve megegyezett az Augustin-rendszerű gyutacsos szerkezettel, csak a kivitele volt egyszerűbb.

Mindkét típus azonos töltést tüzelt. Használatban voltak a lakosságtól beszedett pisztolyok is, amelyek között a legósdibb kovás pisztolyok mellett modern, csappantyús fegyverek is voltak. Itt már komoly gondot jelentett az eltérő űrméret, amit a csappantyúk igénye még tovább bonyolított. Valószínűsíthető, hogy lőszerutánpótlásukat használóik úgy oldották meg, hogy a golyókat maguk öntötték a megfelelő méretben, s a központi ellátóhelyről megkapott lőporral és csappantyúval (lőkupaknak is nevezték) saját kezűleg szerelték össze.

A fegyverek szerelékei többnyire sárgarézből, ritkábban vasból készültek, ágyazatuk általában diófa volt.

A karabélyt a bal vállon átvetett széles vállszíjon hordták a lovasok, a hátukra igazítva. A szíj egy kampóval volt ellátva, ami a karabély bal oldalán lévő vastag fémpálcához volt csatolható, ez rögzítette a fegyvert a vállszíjhoz. A pisztolyokat a nyereg két oldalára szíjazott bőrtokokban tartották, amit alul sárgaréz gyűrű erősített, száját pedig a nyeregbunda takarta. A tölténytáskát – ami egy fekete színű bőrrel bevont, s becsatolható bőrfedéllel ellátott kis faládika volt – szintén vállszíjjal látták el, s hasonlóan viselték, mint a karabély vállszíját, maga a tölténytáska a lovasok hátán feküdt.

A tisztek nem használtak karabélyt, lőfegyverük csupán a pisztolypár volt. Többnyire a legénység által használt 2 alapvető, rendszeresített típusból kerültek ki pisztolyaik, de ezenkívül megtalálhatjuk az akkori fegyvergyártás legmodernebb és legszebb darabjait is, elsősorban természetesen a tehetősebb, vagy a már régóta szolgáló tisztek kezében. Sok közülük hírneves külföldi műhelyekben készült, igazi mesterremek volt.

A tisztek tölténytáskája kisebb és jóval díszesebb volt, mint a legénységé, hasonlóan vállszíjon hordták. Míg a legénység fehér színű vállszíjat viselt, a tisztek feketét.

A közelharc legfontosabb eszköze a legjellegzetesebb magyar lovassági fegyver volt, a szablya. Elsősorban vágásra, de emellett döfésre is alkalmas szálfegyver, egyélű, kisebb-nagyobb fokéllel ellátott, ívelt pengével.

A régi huszárezredek legénysége és a dzsidások az 1824 M huszárszablyát használták. A penge hossza 850 mm, szélessége 30-32 mm körül alakult, mindkét oldalán 20 mm széles homorulattal, ami a közhiedelemmel ellentétben nem a vércsatorna funkcióját látta el, hanem könnyebbé és rugalmasabbá tette a pengét. Nagyméretű vashüvely tartozott hozzá, s kardcsatlék segítségével övezték fel a lovasok derekára, a dolmány alá.

Az újonc huszárok az 1824 M huszárszablya mellett jobbára a korábbi típusokat, elsősorban az 1803 M huszárszablyát használták, illetve az ebből lényegtelen módosításokkal kialakított 1808 M huszárszablyát. Méreteik, formájuk nagyjából megegyezik az 1824 M szablyával, a markolatszerelékekben van némi különbség (markolatlapok helyett markolatgyűrű) és a hüvely hordkarikáinak, hordkarikapántjainak formájában.

 

Mivel a szabadcsapatokat, nemzetőrlovasságot többnyire a törvényhatóságok fegyvertáraiból igyekeztek – jobb híján – felszerelni, ők általában a nemesi fölkelés rég nem használt, XVIII. századi szablyáit használták.

A tisztek több szablyatípust is használtak, amit aztán sokszor az egyéni ízlés és a változó divat sok esetben alaposan átalakított. A leggyakoribb 2 típus az 1827 M huszártiszti szablya (pontos megnevezése a szabályzat szerint: törzs- és főtiszti szablya) és az 1845 M lovastiszti szablya volt. Mindkét típusnál gondot fordítottak a kézfej fokozott védelmére, így a korábbi típusoktól és a legénységi fegyvertől eltérően az egyszerű kengyeles markolatot felváltotta a kihajtható mellékkengyeles típus (1827 M), illetve a cifra áttöretekkel díszített és könnyített markolatkosaras típus (1845 M). Ezek a tiszti fegyverek általában könnyebbek, mint a legénységé, bár elterjedt divat volt a tiszti szablyák szerelése a XVIII. századból származó széles fringia pengékkel is, ahol tág tere nyílt a penge díszítésének jelmondatok, jelképek, de akár harci jelenetek bevésésével is.

A tiszti szablyák harmadik típusa az 1837 M. gyalogostiszti szablya huszártisztek számára módosított változata, amit a szakirodalom 1838 M huszártiszti szablyaként is említ.

A módosítás annyiból állt, hogy a kézfej nagyobb védelmére (ami a huszártisztek közelharcban való gyakori részvétele miatt volt indokolt) a keresztvasra egy ovális, enyhén hajlított hárítólapot erősítettek. Ismerünk olyan példányt is, ahol a hárítólap kör alakú.

A szablyákhoz, valamennyi típus esetében vashüvely tartozott. Érdekes színfoltot jelentett, hogy a huszárok felszereléséhez tartoztak a tarsolyok is, legénységnél egyszerűbb, tiszteknél díszesebb formában, ami a szablya felövező szíjáról lógott le, s így gyakorlatilag a szablya kiegészítőjének számított, bár funkcióját tekintve semmi köze nem volt a fegyverhez. Az újonc huszárezredeknél már nem is kapta meg minden katona, az irreguláris egységek pedig nem is használták.

A szablya mellett kis számban pallost is használt a szabadságharc lovassága, elsősorban az egyetlen svalizsérszázad. Ők az 1824 M lovassági pallost használták, ami inkább szúrásra volt alkalmas. Pengéje egyenes, egyélű, hegyben végződő, markolata szablyamarkolat, félkörösen ívelő kengyellel. Vashüvely tartozott hozzá, némileg nehezebb, nagyobb méretű fegyver volt, mint a szablyák.

A hidegfegyverek különleges csoportját alkották az ulánusok által használt ulánuslándzsák vagy dzsidák, amelyeket szúrófegyverként alkalmaztak.

A fegyver egy fekete, edzett bükkfanyélre erősített, 210 mm hosszú vas lándzsacsúcsból és a csúcs alatt elhelyezett fecskefark alakú zászlócskából állt. Teljes hossza 2630 mm volt.

 

A tüzérség kézifegyverei

A jelen munka keretei nem teszik lehetővé, hogy a tüzérség nehézfegyvereivel, az ágyúkkal, tarackokkal, mozsarakkal és hadiröppentyűkkel foglalkozzunk, így csak a legénység és a tisztek kézifegyvereit mutatjuk be.

Lőfegyverként csak pisztolyokat használtak, ez elsősorban a tisztek önvédelmi fegyvere volt. A császári-királyi hadseregben elméletileg a lövegek kezelői számára is rendszeresítettek pisztolyt, az 1824 M aknász- és tüzérpisztolyt. Kisebb űrméretű, és rövidebb csövű fegyver volt, mint a lovassági pisztolyok. Az 1798 M lovassági pisztolyhoz hasonló franciakovás elsütőszerkezettel volt felszerelve, 15,1 mm-es űrméretű csővel. A honvédtüzérségnél azonban csak az első ütegek lövegkezelői kaptak ilyen fegyvereket, a később alakított ütegeknél már nem találkozni velük. Elvétve használtak a polgári lakosságtól beszedett pisztolyokat is, a tüzértisztek kedvelt fegyverei pedig az egészen kis méretű tercerolok voltak, általában csappantyús szerkezettel.

Sokkal gyakoribb volt a szálfegyverek alkalmazása. A tüzér legénység a gyalogságnál rendszeresített 1836 M gyalogsági szablyát használta, illetve a császári-királyi tüzérség hadianyagraktárából származó néhány darab 1828 M tüzér- és aknászszablyát, ami a gyalogságitól 2 mm-rel szélesebb pengéjével és a markolatkengyel egyszerűbb formájával tért el. A tisztek a gyalogsági tisztek fegyvereit használták.

 

A műszaki alakulatok kézifegyverei

A császári-királyi hadsereg műszaki alakulatait az utász-, az árkász-, az aknász- és a hidászzászlóaljak jelentették. A szabadságharc hadseregében tulajdonképpen mindezek csekély létszámban ugyan, de megtalálhatók voltak, úgy, hogy utászzászlóaljakban vonták össze őket. Fegyverzetükről meglehetősen keveset tudunk. A császári-királyi hadsereg utászait szuronyos lőfegyverrel látták el, az 1844 M Augustin-rendszerű, gyutacsos különcsapat puskával, ami csak rövidebb, 1230 mm-es hosszával tért el a gyalogsági puskától. Ez a fegyver a szabadságharc hadseregében azonban csak elvétve fordult elő, így az utászokat a legváltozatosabb puskákkal, sőt karabéllyal szerelték fel, vagy egyszerűen lőfegyver nélkül voltak, s csak oldalfegyverük, az 1807 M árkászszablya szolgált fegyverként számukra. A szablya egyélű, fokéles pengéje homorulat nélküli, és a foka 390-400 mm hosszan fűrészfogazattal van ellátva. A penge hossza mintegy 600 mm, szélessége 38 mm. Kengyel nélküli markolata sárgaréz szerelékkel készült, a hárítóvas S alakban enyhén hajlított.

 

A tisztek a gyalogostisztek fegyvereit használták.

 

Kedves Gyula