A szabadságharc utolsó védőbástyái

Kényszerítve vagyunk a… harcot újból folytatni életre halálra, hogy… fegyvereink becsületét megmentsük, vagy férfiasan dicsteljes halált haljunk a hazáért – áll Klapka 1849. szeptember 25-i napiparancsában

Görgei Artúr tábornok csapatainak 1849. augusztus 13-i szöllősi fegyverletétele egyértelművé tette, hogy a magyar szabadságküzdelem felett nem a császári ármádia, hanem a cári szuronyok diadalmaskodtak. A Feldunai hadsereg példáját augusztus közepétől sorra követték a többi honvéd seregtestek, valamint Arad és Munkács várőrségei is. Csupán két erősség tartotta magát rendíthetetlenül: Pétervárad és Komárom.

Pétervárad 1848-ban

A Délvidék kulcsfontosságú erődjét, a Duna jobb partján álló Péterváradot augusztus 17-től vették ismét ostromzár alá a császá­riak. Joseph von Puffer császári vezérőrnagy ekkor juttatta el báró Julius Jacob von Haynau levelét a péterváradi erőd parancsnokának, Kiss Pál vezérőrnagynak, amelyben a császári táborszernagy tudatta, hogy Görgei letette a fegyvert, és Arad is meghódolt. Kijelentette, hogy „nincs kifogásom az ellen, hogy a várparancsnokság küldöttek által az általam felhozott tények valódiságáról személyesen is meggyőződjék”. A várparancsnok Tóth József alezredest és olisói Gabányi István századost jelölte ki, hogy tájékozódjanak a helyzetről. A tiszti küldöttség már elindult, amikor Kiss megkapta Görgei levelét, amelyben tábornoktársa a megadást szorgalmazta. Erre haditanácsot tartott, amelyen nem csak a tisztek, hanem az altisztek és a legénység küldöttei is jelen voltak. A tábornok a mielőbbi kapitulációt javasolta, ám a legénység azt kérte, saját soraiból is menesszenek küldöttséget, amit elfogadtak.

Pétervárad meghódolása

Miután ezen deputáció is Aradra indult, újabb haditanácsot hívtak össze, amelyen Kiss bejelentette, hogy a várat feltétel nélkül kívánja feladni. Ennek Hollán Ernő ezredes, erődítési igazgató mondott ellent, kijelentette, az erőd három-négy hónapig is képes tartani magát, így kár lenne azt feltétel nélkül átadni. Kiss erre azt válaszolta, bizonyos, hogy az ellenség nem fog engedményeket tenni, de ez majd a tárgyalások során úgyis kiderül. Szeptember 4-ig mindkét küldöttség visszatért a lesújtó hírekkel, így Kiss levelet írt Puffernek, amelyben közölte, hajlandók megadni magukat, és a tárgyalással Hollánt bízza meg.

Az erődítési igazgató szóbeli ígéretet kapott arra, hogy a várőrség kegyelemben részesül, és ha a komáromi tárgyalások is kedvezők lesznek, az ottani engedményeket reájuk is kiterjesztik. Szeptember 7-én bevonták a magyar trikolórt, és a védősereg nyolcezer katonája letette a fegyvert, 392 löveg és 4749 lőfegyver került a győztesek kezére. A császári-királyi hadseregből átkerült katonákat azonmód feleskették az új uralkodó hűségére, és Eszékre szállították, a tisztek megtarthatták kardjaikat, és a honvédekkel együtt Péterváradon maradtak. Az osztrákok végül állták a szavukat, Komárom kapitulá­ciója után a péterváradi védősereg is amnesztiában részesült. Haynau Kisst hadbíróság elé akarta állíttatni, de Hollán levélben hozta tudomására, hogy Pétervárad gyors átadása a várparancsnoknak köszönhető. A „bresciai hiéna” ezúttal kivételt tett, és Kiss tábornok visszanyerte szabadságát.

Péterváradi erőd 1849-ben

A Duna Gibraltárjának is nevezett Komárom alá augusztus 19-én érkeztek meg újra a császári és a cári csapatok, és hivatkozva Görgei fegyverletételére, az erőd átadását követelték. Ezt a komáromi haditanács elutasította, s e döntést Nyikolaj Vasziljevics Iszakov cári alezredes közbenjárására sem változtatták meg, de augusztus 21-én a felek kétheti fegyverszünetet kötöttek. Klapka György vezérőrnagy lehetőséget kapott arra, hogy Nagyváradra és Aradra küldött tisztjei révén meggyőződjön a hírek valódiságáról, míg a fegyvernyugvás alatt a másik fél tartózkodott az erőd cernírozásától. A küldöttség szeptember 1-jén tért vissza, s Klapka haditanácsa Komárom átadásáért túl azon, hogy a várőrség szabadon távozhasson, feltételként szabta, hogy „adassék általános közbocsánat az országnak s az összes magyar hadseregnek, a nemzeti pénzjegyek értékesithessenek, és mindazon honfiak, kik külföldre akarnak utazni, útlevelekkel láttassanak el”.

Komárom nem alkuszik

Másnap lejárt a fegyverszünet, és az ellenséges erők ostromzárat vontak az erőd köré. Beérkezett gróf Gilbert Laval Nugent von Westmeath császári táborszernagy II. tartalék hadteste, majd Pjotr Hrisztoforovics Grabbe cári altábornagy hadosztálya, így az ostromló csapatok létszáma 54 ezer katonára és 210 lövegre emelkedett. Nugent, aki átvette a „komáromi zárlatparancsnokságot”, Haynau augusztus 31-i levelét juttatta el Klapkához, és óva intette attól, hogy „az oroszok előtt hódoljon, mi az őrségnek csak kárára válnék, míg hogyha a vár az osztrákoknak föltétlenül megnyitja kapuit, ezen esetben Klapka a maga személyére nézve számíthat Haynau »nagylelkűségére«”. Erre a védők megüzenték, a tárgyalások már zajlanak, és feltétel nélkül nem adják át a várat.

Szeptember 5-én és 10-én a honvédek kisebb erőkkel hajtottak végre erőszakos felderítéseket, amelyek arról győzték meg Klapkát, hogy az erődöt jelentős erőkkel zárolta az ellenség. Hetény mellett szeptember 5-én Klapka és törzskara szeme láttára történt, hogy Csomortányi Lajos őrnagy, a jászkun 14. Lehel-huszárezred három századával három szotnya kozákot kergetett meg. E fegyvertényről Szinnyei József, a komáromi 203. honvédzászlóalj főhadnagya így számolt be: „Minthogy a mieink a vidéket jól ismerték, egy századot Hetény mellett födött állásban hagytak, a másik kettő a közeli erdőbe vonult, hogy így a kozákokat észrevétlenül oldalt megkerüljék. A Heténynél álló század parancsot kapott a látszólagos visszavonulásra, hogy ezzel a kozákokat közelebb csalják. A csel sikerült. Csatáraink alig fordítottak hátat az ellennek, az egész csoport mint megdühödött rohant utánuk és csaknem Hetény alá érkezett, midőn előrohant Csomortányi két századával az erdőből és megtámadta a kozákokat oldalt és hátban; ők erre ordítva visszairamodtak. A Hetény előtti század is megtette kötelességét és így jól elverték a port a kozák urakon. Tizenkettő foglyot ejtettek, hetet pedig levágtak, a többit Szentpéteren túl kergették.”

A szabadságharc utolsó védőbástyái Szeptember elején a császári csapatok mellett a cári segéderők is ostromzárat vontak Komárom köré, és megkezdődtek az erőd átadásáról szóló tárgyalások – B. Bachmann-Hohmann litográfiája

Pétervárad feladását követően Haynau ismét feltétel nélküli megadásra szólította fel Klapkát, aki szeptember 12-én, haditanácsa döntése birtokában azt válaszolta: „Komárom szilárdul el van határozva, hogy inkább az utolsó emberig tartja magát, semhogy becsületteljes feltételek nélkül feltétlenül megadja magát.” Szeptember 14-én kibővített haditanács döntött arról, hogy mellőzi a politikai feltételeket, amelyről Klapka levélben tájékoztatta Nugentet, valamint arról, hogy a fogolyként őrzött hatszáz beteg császári katonát szabadon engedi. Két nap múlva ismét haditanácsra került sor, amelyen Thaly Zsigmond alezredes, az erőd erődítési igazgatója a tárgyalások leállítását javasolta, és az ellenséggel való lepaktálással vádolta meg Klapkát.

Miután Bécs megküldte az instrukciókat, szeptember 19-én Nugent közölte: a legénység őrmesterig bezárólag, és azok, akik a császári-királyi hadseregből kerültek át, de nem jutottak tiszti rendfokozatig, valamint azon tisztek, akik 1848 előtt nem viselték a császár kabátját, amnesztiában részesülhetnek. A volt császári tisztek választhatnak, hadbíróság előtt tisztázzák magukat, vagy rövid időn belül külhonba távoznak. Egyben azt is a védők tudomására hozta, ha akarnak, politikai jellegű pontjaikkal a császárhoz folyamodhatnak.

A szeptember 20-i kibővített haditanács a feltételek közül az általános amnesztiára és a Kossuth-bankók beváltására vonatkozó pontokat kivette, de a katonai kérdések esetében hajthatatlan maradt. Követelte, hogy az őrség szabadon távozhasson, a tisztek a kardjaikat megtarthassák. A volt császári tisztek külföldre távozhassanak, avagy jelentkezési kötelezettség mellett hazatérhessenek. Azon honvédtisztek, akik korábban nem szolgáltak a császári hadseregben, nem eshetnek kényszersorozás alá, mint ahogy az egykori császári-királyi legénység sem, mindannyian szabadon távozhatnak. A rokkantak, betegek és sebesültek további ellátása megoldott legyen. Útlevelet mindenki kaphat, a védőknek zsold jár, és a császári kincstár 500 ezer pengő forintot térítsen meg hadi-bankutalványaikból, nem kobozható el sem ingó, sem ingatlan vagyon.

Fegyverdörej és megállapodás

A császáriak részéről a kötélhúzás tovább folytatódott, aminek az lett az eredménye, hogy szeptember 23-án a védők haditanácsa kijelentette, nem enged a feltételekből, és az erődöt megtartja. Klapka esküt tett arra, hogy „mi, az utolsó haditanácsban kimondott elvekhez híven, mint magyarok s katonák becsületünkre hivatkozva a várat az utolsó emberig védelmezni fogjuk”. Ezt honvédeivel szeptember 25-i napiparancsában is tudatta: „A megegyezés útja, melyen mi a hazának – nem magunknak – nem! csak a szegény elvérzett hazának szolgálni akartunk, most már el van vágva, mert a részünkről kikötött követelések visszautasíttattak, e szerint kényszerítve vagyunk a már kialvóban volt harcot újból folytatni életre halálra, hogy vagy legdrágább kincsünket, fegyve­reink becsületét megmentsük, vagy férfiasan dicsteljes halált haljunk a hazáért. Bajtársak! Mi egyedül önmagunkra vagyunk utalva; segítség és szabadulás csakis tőlünk, egyet­értésünktől és együttműködésünktől várható. Jaj annak, aki ezt szétrombolni akarná!”

Klapka emlékirataiban arról számolt be, hogy „ellenséges emisszáriusok is lopóztak a várba, akik a csapatokat felbujtogatták (…) Én, hogy a szökéseknek és lázongásnak elejét vegyem, kényszerítve láttam magamat kegyetlen és elrettentő büntetéseket szabni. Ez volt a legnehezebb kötelességem egész hadjáratunk alatt! Nem is mulasztották el gyilkosokat bérelni ellenem, akiknek egyike szobámban tetten éretve, gyalázatos szándékáért halállal lakolt, a másik azonban ép bőrrel kijutott a várból”.

Ekkor a harcok kiújultak. Szeptember 25-én a hajnali órákban egy császári különítmény lepte meg a komáromi 37. honvédzászlóalj három századát. Azonban Füsti Kálmán őrnagy fiai tüzérségi támogatással visszaűzték az ellenséget. Másnap Ószőnynél folytak csatározások, amelyek szeptember 27-én, a hajnali órákban értek véget. Az utolsó csetepatét azonban nem az ellenség, hanem a honvédek kezdeményezték. A 37. honvédzászlóaljból udvardi Cserna István hadnagy számolt be arról, hogy kosztolányi Kosztolányi Mór ezredes olasz hitvese szőlő után epekedett. A sűrű ködben a fiatal tiszt 27 emberével rukkolt ki az ószőnyi szőlőkbe, ahol szőlőt nem, de osztrákot annál inkább találtak, és azokat „Ne hadd magad magyar!” kiáltással, szuronnyal piszkálták ki a hadiesemények miatt gondozatlan szőlősorok közül. „Ez volt szabadságharcunk utolsó csatája, itt lőtték el az utolsó töltést, itt villant meg az utolsó szurony, az utolsó kard, és ezt a csatát egy szép menyecske tüzes pillantása idézte elő.”

Haynau ekkor vette át az ostromsereg parancsnokságát, s miután meggyőződött arról, hogy a védők a végsőkig készek kitartani, tárgyalásra hívta Klapkát, akit küldöttség képviselt a szeptember 27-i herkálypusztai találkozón. Mindkét fél engedett álláspontjából, és aláírták a Komárom átadásának elő­feltételét biztosító megállapodást.

Babucs Zoltán írása