Cserey Ignác honvéd ezredes, zászlóaljunk első parancsokának emlékezete immáron hét éve köti össze csapatunkat szülőfalujával, az erdővidéki Bardoccal és mindenekelőtt a helyi református gyülekezettel, akikkel 2017. októberében tiszteletére közösen kopjafát emeltünk a templomkertben.
Balázsi Zoltán református lelkipásztor felesége és lánya társaságában 4 napra az anyaországba látogatott parancsnokunk meghívására és a családi programok mellett egyesületünk tagjaival is találkozott. Pénzes Kálmán barátunk vendégszeretét élvezve az ún. Lovagteremben fogadtuk tiszteletes urat és családját.
Balázsi Zoltán lelkipásztor istentiszteletet tartott az összegyűlt bajtársak és családtagjaik számára, amelyben a család fontosságát, a gyermekek szülőföldjükön történő megmaradására nevelésének fontosságát emelte ki.
Az istentisztelet után Tófalvi Krisztina az Erdélyi havasok népdal csodálatos éneklésével köszöntötte vendégeinket, majd a találkozó nagyon jó hangulatban folytatódott, a csapattagok felelevenítették az októberi bardoci találkozásokat, a hit és a Cserey emlékezet fontosságát.
Az istentiszteleten Dr. Lackner Pál evangélikus püspök úr, Cserey érdemrenddel kitüntetett tiszteletbeli tagunk is részt vett és másnap a budakeszi evangélikus templomot is bemutatta a bardoci lelkész család számára.
A következő napokban a budai vár megtekintése és balatoni nyaralás, természetesen ott is a történelmi emlékhelyek meglátogatása volt a fókuszban.
Október 6-án a református istentiszteleten és utána a Cserey kopjafa koszorúzási megemlékezésen találkozunk!
* * * * * * * * * * * * *
Balázsi Zoltán bardoci lelkipásztor levele:
Időben!
“Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” Prédikátor könyve 3,1.
Valahányszor átlépem az ANYAORSZÁG határát, valami különös érzés vesz erőt rajtam. Titkon elábrándozok arról, hogy mi lett volna, ha… De aztán eszembe jut, hogy mi nem „határun túli magyarok” vagyunk, hanem „határtalanul magyarok”. Annyi minden köt össze minket! A hitünk, a múltunk, szabadság szeretetünk, s most amikor mindenkinek illik gyökereivel tisztában lennie, újból és újból rádöbbenünk, hogy ÖSSZETARTOZUNK.
Vallásos meggyőződésem, hogy emberi létezésünk nem a vak véletlen, hanem Isten teremtő szeretetének a műve. Az is meggyőződésem, hogy ennek a teremtésnek jól meghatározott célja van.
Nem azért kaptuk az életet, hogy néhány évtized alatt megegyünk egy dombocska kenyeret, iparosítás címén holdbéli tájakat teremtsünk a természetből, hanem hogy a születéssel kapott isteni részt, a létezés lényegét, a lelket műveljük, növeljük, tökéletesítsük. Bizonyára erre ösztönzött Jézus is, amikor azt mondta: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes. (Mt. 5,48).
Nos tehát, hogy ezt a földi hivatást betölthessük, Isten különböző tehetségekkel, adottságokkal ruházott fel minket. Erő, értelem, vágy, szeretet, akarat – ezek az adottságok életünk folyamán nem mindig egyformák. A gyermekkor évei alatt gyarapodnak, az ifjúkorban kiteljesednek, csúcsra érnek, majd az egyenletes teljesítmények korszaka után elkezdődik a leépülés, a hanyatlás, amíg testünket a föld, lelkünket az Isten át nem öleli. Ha elképzeljük ezt az életgörbét, akkor nem nehéz megállapítani, hogy az Istentől kapott hivatást, akkor tudjuk művelni a legteljesebben, amikor adottságaink, tehetségeink a csúcson állanak. Kiemelkedőt alkotni, a földi hivatást magas szinten betölteni csakis olyan energiákkal, testi, szellemi adottságokkal, akarásokkal és belső tüzekkel lehet, amilyenekkel a legszebb korban rendelkezik az ember.
Ideje van a szerelemnek, a frigynek, az életnek az utódokban való továbbadására, mert ha eltelt az idő, az akarás már nem sokat ér. De ideje van a vetésnek is, a kapálásnak, az aratásnak, ahogy népünk mondja, még a szalmakalapnak is, mert ha elmúlt a megfelelő idő, nemcsak hogy nevetséges, de már fölösleges is az akarás erőfeszítése. Sajnos mi az akaratot nem mindig egyeztetjük a megfelelő idővel, hanem ilyen-olyan indokkal a kettőt elszakítjuk egymástól. Sajnálatos módon sokszor az akarás akkor buzdul fel bennünk, amikor már fogytán az időnk, s azzal együtt minden tehetségünk. Akkor kell ölelni, amíg erő van az ölelésben! Akkor kell szeretni, amíg tüze is van a szeretetnek! Akkor kell cselekedni, ismerkedni, szóban és írásban hirdetni, összefogni, biztatni, utat mutatni, felelőséget hordozni, amíg aktív az ember, amíg lehetőségünk van rá! Sajnos sokan nemcsak közömbösek, de igen sok esetben éppen kerékkötők, ellenfelek!
Sokan elszakadnak szülőföldjüktől, népüktől, egyházuktól, még nyelvüktől is, hogy kényelmesebb sorsuk és nagyobb falatjuk legyen! Sokan tehettek volna többet és jobbat, ám nem tették, amikor kellett volna!
Az 1800-as évek sorsdöntő pillanatában, a Székelyföld, Erdővidék, Bardoc falujából útnak indult Cserey Ignác (református egyházunk egykori patrónusai voltak a Cserey-ek), mert a hazának szüksége volt rá. Élhetett volna, békében, kényelemben, gazdagságban. De ő akkor indult, amikor szükség volt: a tudására, bátorságára, fegyverére, helytállására. Életútjának, rengeteg meghatározó állomása volt. Földi életének utolsó állomása Eger. Megfáradt teste ott pihent meg. Csodálatos, hogy nem felejtette el az utókor. Szülőfaluja lelkészeként, köszönöm a falu nevében, hogy a Cserey emléket továbbvivő 1848/49-es Szabadságharc Hagyományőrző Budai 2-ik Honvédzászlóalj, Cserey Ignác honvéd ezredes emlékét, nem hagyta a feledés homályában.
Berlinger Gábor hő. százados közbenjárására 2017. októberében, tiszteletére közösen kopjafát emeltünk a templomkertben. Azóta is emlékhely, ahol már sokszor hajtottunk fejet, helybéliek és emlékező zarándokok, kedves budakeszi hő. honvédek és családtagjaik. Ígérjük, hogy ezután is szeretettel „HAZAVÁRUNK”!
Végül, hosszú – hosszú igérgetés után, Berlinger Gábor barátom kérésére, feleségemmel és a kicsi lányommal, augusztus 13-17 között ellátogattunk Magyarországra. Gábor, Orsi és Marcell, igen meleg szeretettel fogadtak. Sokmindent látogattunk meg. Rengetek programot szerveztek nekünk. Többek között végigjártuk a Duna partot, sok nevezetes épületet néztünk meg Budapesten, bebarangoltuk a várat, láttuk a Szent István bazilikát, csodálatos volt a Szigligeti vár. Felüdítő volt a Balatonon hajókázni, fürdeni, s felejthetetlen volt az együttlét. Gábor, ha tehette volna, akkor az egész Magyarországot becsomagolta volna a számunkra, hogy amit nem tudtunk megnézni ott, azt nézzük meg itthon.
Ottlétünk kiemelkedő pillanata volt, hogy találkozhattunk sok kedves ismerőssel Budakeszin! Lélekemelő volt megtekinteni a modern evangélikus templomot! Természetesen, nem sorolhatok fel mindent amit láttunk megnéztünk, de nem is az a célom ezzel az írással. Röviden, csak így fogalmazhatok: „ Mindent köszönünk, október 6-án (ha Isten is úgy akarja) találkozunk!
Ottlétünk fontos megállapítása az, hogy vannak még maradék erők és tehetségek, akik sok-sok értékeset alkothatnak szeretett nemzetünk érdekében… Őket, meg kell találnunk, hogy beálljanak soraink közé! Búcsúzzunk úgy, hogy a kirendelt idővel élni kell, és addig akarni és addig cselekedni minden téren, amíg a tehetségek végképp el nem fogynak…
Isten áldása VELETEK!
Békesség Istentől!
Balázsi Zoltán lelkipásztor