Az 1849-es kápolnai csata hőseire emlékeztünk szerdán Egerben, a Hatvani temetőben. Csapatunk képviseletében hét hagyományőrzőnk hajtott fejet a Kápolnai Csata Emlékműnél és Cserey Ignác ezredes sírhelyénél.
Az eseményt a Bródy Sándor Megyei Könyvtár szervezte.
A megemlékezésen Buda Péter atya mondott imát, majd az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium diákjai mondtak verseket Orosz Ádámtól, aki Egerszalókon volt alesperes-plébános.
Ezt követően megkoszorúztuk az emlékművet, majd átvonultunk Cserey Ignác honvéd ezredes sírjához. A kápolnai csata emléknapján Cserey ezredes sírjánál is minden évben fejet hajtunk.
A Budai 2. Honvédzászlóalj első parancsokának, Cserey Ignác ezredes sírját kezdeményezésünkre 2024. októberében a Nemzeti Örökség Intézete csodásan felújította és a Nemzeti Sírkert államilag védett sírjainak közösségébe helyezte.
Az átadó ünnepségre szülőfalujából, az erdővidéki Bardocról is eljött a református egyházközség delegációja Balázsi Zoltán református lelkész vezetésével. Akkor egy székely zászlót adtak át csapatunknak, amely természetesen ma is velünk volt – meghajtottuk Cserey ezredes sírjánál és elénekeltük tiszteletére a székely himnuszt.
Csapatunk képviseletében Németh Gábor hő. őrvezető mondott emlékező beszédet:
„Köszönöm, hogy eljöttetek. Köszönöm, hogy elhoztátok kardotokat és szíveteket a haza oltalmára.”
Olyan helyen dolgozok, ahol legalább félévszázados, nagy gesztenyefák nőnek, virágaik tavasszal gyönyörködtetnek, lombkoronájuk nyáron hűs menedékkel szolgál, termésük pedig ősszel díszt, játékot, csemegét ad. Elmúlt ősszel egy érdekes gesztenyét találtam: a világosabb része egy szívformát mutatott.
Persze talán ez nem lehet annyira ritka, mint a négylevelű lóhere, főleg, ha van egy kis fantáziája az embernek, könnyen megláthat akármilyen alakzatot.
Ám ez a szívforma pont úgy esett a formátlan termésen, hogy a szív teljességét, egységét nem lehetett akárhogyan látni. Ha így forgattam, ez a fele tűnt elő, ha úgy forgattam, a másik része jelent meg. Bármelyik oldalára, bárhogy elhelyezve, lefektetve nem adta ki a teljes szív-formát.
Csak úgy, ha nekitámasztottam valaminek: csak így látszott egyszerre a két fél, csak így látszódott egységesen az egész szív. A mi szíveink is így működnek.
Ha nem tudjuk valaminek, valakinek nekitámasztani, nem lesz teljes egész.
Az első mondatban Gárdonyi Géza méltán híres és méltán szeretett regényéből idéztem Dobó István szavait, aki Eger várának védelmére, hitének, nemzetének, hazájának megóvására összegyűlt társait köszöntötte.
Ők, akkor, 1552-ben egymásnak támasztották szíveiket, együtt adták ki a teljes szív-formát, nyilván nem fizikailag, hanem lélekben, szellemben – szívben.
Cserey Ignác sírjánál találkozunk sokadszorra, kardot és szívet hozva magunkkal.
Cserey Ignác szüleinek szívét egymásnak támasztotta, engedte egymásnak támaszkodni az Úr, így ő 1806-ban megszülethetett a székelyföldi Bardócon. Egy olyan családban és egy olyan közösségben, amely fölismerte Isten ajándékát, a Jézus Krisztust, aki a bölcsővel és a kereszttel megtámasztott szíve volt Istennek, megtámasztva, teljessé téve a mi, emberi szíveinket.
Nyolc esztendővel ezelőtt csapatunk vezetői és tagjai, fölkutatva Cserey ezredes emlékét, kopjafát állítottak tiszteletére a református templom kertjében. A kopjafa azóta is megtámasztja, összetámasztja az elszakított nemzet tagjainak a szívét – s bizonyosan ott, helyben a kis közösség egymásnak vetett szíveit is.
A korszaknak megfelelően korán katonai pályára lépett Cserey Ignác: 16 évesen székely határőr, kicsivel később a magyar királyi testőrség tagja lett, 1844-ben pedig már főszázados volt a 33. gyalogezredben.
1848 májusában a haza szolgálatába állt, megbízták a pesti és a budai körzetbeni toborzással, két zászlóaljat is megszervezett. Lelkes és elkötelezett tevékenysége jutalmául az egyiknek, a Budai II-ik honvédzászlóaljnak parancsnokává nevezték ki, amely csapat hagyományait ápoljuk és adjuk tovább mi, magunk.
A délvidéki hadszíntérre vezényelt, s ott helytállt zászlóaljtól áthelyezték Erdélybe, mert szűkebb pátriájában is szükség volt tehetségére, szervezőkészségére.
Dobó István szavai itt is visszacsengenek: amikor kellett, elhozta Cserey a kardját és a szívét – mindkettőre szüksége is volt a hazának. S ő, ahogy a reformkortól kezdve, a nemzeti öntudatra ébredés dicső korszakában mások is, a haza szent ügyének támasztotta szívét, sokakkal együtt.
Azon honvédekkel együtt is, akik aztán a kápolnai csatában vitézkedtek, akik közül egynéhányan hősi halottként nyugszanak pár méterre e sírtól. Az ő életáldozatuk és a tovább küzdő magyar honvédek, hazafiak közösen, egységes, egymásnak támasztott szívvel csodálatos, óriási dolgokat értek el.
Azonban, ahogy azt jól tudjuk, az orosz túlerő minden fronton eltiporta a magyar honvédeket, a magyar életeket, a magyar szabadságharcot, a magyar függetlenséget. Cserey előbb orosz, majd osztrák fogságba került. Golyó általi halálra, majd kegyelemből várfogságra ítélték, ahonnan 1852-ben szabadult. Háromszáz évvel később, mint ahogy Dobó és Eger védői megszabadították az ellenségtől (még ha csak rövidebb időre is) a rájuk bízott várat, népet, területet – vagy ahogy Gárdonyi szerint Dobó mondta annak idején: a maradék ország sorsát döntötték el.
Onnantól kezdve szíveket támasztott tevékenységével. A magyar szabadságharc elbukott, a magyar függetlenség kivívása késedelmet szenvedett, az életben maradt honvédek közül senki nem számíthatott segítségre máshonnan, mint közemberek, közösségek támogatására. Sokan, sokféleképpen próbáltak segíteni a gyakran maradandó fizikai sérülést szenvedett túlélő honvédeknek, Cserey is szervezőmunkába kezdett: heves vármegyei közgyámként, az egri honvédegylet tagjaként igyekezett a saját szívével megtámasztani a bajtársak szíveit. Mi itt, Egerben, de a világ számos pontján tudjuk, Bors, vagy nevezzék bárhogy is, őrmester, vagy bármilyen rendfokozatú katona is könnyen a magányos szívek klubjának lesz tagja. Cserey ezt nem hagyhatta, nem is hagyta. Munkásságával, szolgálatával, a Honvéd Menház szervezőjeként és majd tíz éven keresztül parancsnokaként nagyon sok bajtársának segített.
Élete alkonyán, említett hevesi megyei és egri kötődése ide hozta őt letelepedni. Megfáradt, öreg szívét az egrieknek támasztotta. S az egriek, Önök jó támaszok is lettek.
Számunkra itt az egyik kézzel fogható bizonyosság arra, mit jelent, mekkora erő, hit, beteljesülő reménység egymásnak támasztani szíveket.
A mieink és az Önöké, kedves egriek, itt, a kápolnai hősök és Cserey Ignác síremlékénél összeér, megtámasztja egymást, teljességet, egységet mutat.
Hálás és egymásnak vetett, egy, teljes szívvel köszönjük ezt Önöknek
Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!”
Kápolnai csata
A kápolnai csatában 1849. február 26-27-én a magyar honvédsereg nem szenvedett vereséget, bár a csatatér a császári-királyi csapatok kezén maradt, akik nem aknázták ki a helyzetet, és visszavonultak Budára. Ténylegesen a Görgei-hadtest nem tudott beavatkozni, miután Görgei – „nem találván meg a főhadiszállást” késedelmesen vette volna fel a harcérintkezést. Klapka elfelejtette biztosítani a Siroki-völgyet, így a visszavonulás elkerülhetetlen volt. A szabadságharc egyetlen kétnapos ütközetének mérlege valójában az „eldöntetlen” felé hajlott, hiszen egyik fél sem érte el stratégiai célját, bár Windisch-Grätz, a Császári-Királyi hadsereg vezetője túlértékelte a csatát, és azt jelentette a Bécsi udvarnak, hogy „a lázadó hordákat iszonyú mennyiségben pusztította el”. Ennek hatására adta ki az ifjú Ferenc József, aki a hadvezéri jelentést komolyan vette, 1849. március 4-én az olmützi alkotmányt. A későbbi hadi események – a tavaszi hadjárat – igazolták, hogy a magyar hadtestek megőrizték ütőképességüket, harckészségüket, Windisch-Grätz jelentése tehát mindenképpen túlzás volt.
Források:
Fotók: Gál Gábor/ Heol.hu