Zászlóaljunk csapat-összetartó hétvégét tartott Felvidéken, a Rozsnyó melletti Várhosszúrétre családtagokkal együtt 37 fővel érkeztünk. A változatos programok között Görgei útját jártuk, a Branyiszkó-hágó, Szepesváralja és a honvéd emlékmű Korotnokon fontos állomásunk volt, Rozsnyón pedig a Kossuth emlékművet is megkoszorúztuk.

A csapat nagyobbik része már csütörtökön megérkezett, este Pénzes Kálmán finom kakaspörköltjét élvezhették. Többen befutottak péntek reggelre is, 10 órakor ugyanis a csapat megindult a Szádelői-völgybe, amely a Gömör-Tornai-karszt legszebb és legnépszerűbb kirándulóhelye. A szurdok megmászása után szalonnasütés következett, majd a csapat bevállalós része felmászott a tetőre és körben a szirteken vezető turistaúton tért vissza a parkolóba, közel 12 km-es kemény, de csodálatos túrát megtéve.

Este Kiss honvéd volt a főszakács, a finom marhapörkölt után a “Pajtában” éjfélig tartott a honvéd nótaest, természetesen nagyrészt katonadalokkal. A honvédek között szétosztásra került a Szentegyházi Gyermekfilharmónia 1. sz. Törpe Daloskönyve, amely Haáz tanár úr ajándéka volt, és a filis katonadalokat tartalmazza, amelyeket végig is énekeltünk.

Szombatra nagy túrát terveztünk, a cél a branyiszkói hágó és a környéki honvéd emlékhelyek voltak. Elsőként természetesen a közelben lévő Krasznahorka várát látogattuk meg. A 7 éve leégett és azóta a felújítás miatt zárva tartó várat csak kívülről nézhettük meg, de szerencsére többen már 10 évvel ezelőtt együtt bejártuk. A várkapunál a csapat elénekelte az előző este betanult “Krasznahorka büszke vára” című dalt, emlékezve a kuruc idők híres várára.

Branyiszkó felé csodás utak vezettek, megálltunk és a bátrabbak úsztak is egyet a forrónak nem mondható Imrikfalvi-víztározóban. A branyiszkói hágón áttérve megkerestük Korotnokon a helyi temetőben található honvédemlékművet, amelyre nemzetiszín szalagot kötöttünk és himnuszunk eléneklésével tisztelegtünk az 1849-es branyiszkói harcokban elesett hősök előtt.

Utunk a szepesi várhoz vezetett, Közép-Európa egyik legnagyobb vára romos állapotában is lenyűgöző.

A várlátogatás után visszaindultunk a Branyiszkói hágó felé, immár a honvédsereg támadásának irányában, így érzékeltük a számtalan szerpentin kanyarban, mekkora hőstett lehetett megrohamozni és bevenni Guyon Richárd ezredes csapatainak az oda magát beásó Franz Deym tábornok osztrák katonáit. A hágón megálltunk és figyelmesen meghallgatta a csapat Pászti tizedes kiváló előadását a Görgei feldunai hadtestének téli hadjáratáról, amelyhez még térképet is kiosztott a hallgatóságnak.

Este a helyi specialitás, a sztrapacska volt terítéken, majd még éjfél körül Kiss honvéd igazi székely miccsel is ellátta a csapatot, így a szakmai napunkat este a kulináris élvezetek egészítették ki.

Vasárnap délelőtt a közeli Rozsnyóra ugrottunk át. A Kossuth szobor előtt felálltunk, a szoborhoz legfiatalabb tagjaink helyezték el a szalaggal átkötött virágcsokrot, majd a himnusz eléneklésével emlékeztünk meg a magyar történelem egyik kimagasló alakjáról. A 112 éves szobornak érdekes története van, 1919-ben és 1945-ben is ledöntötték, a rozsnyói magyarok éberségének köszönhetően mégis sikerült megmenteni.

A délutáni program a helyi Buzgó-barlang megmászása volt. A Világörökség részét képező barlangba speciális overálban, fejlámpával indultunk meg a közel fél kilométeres, egy patak felett fapallókon, drótkötélen és létrákon vezető izgalmas útra, amely egy óriás cseppkő-képződményhez vezetett.

A Rozsnyói Barlangászok Cseppköve egy gigantikus cseppkőtorony, 33 m magasságával a világ legnagyobb cseppkövei közé tartozik.

A csapat élményekkel tele, jó hangulatban tért haza, nagyon jól sikerült a “Honvéd-összetartás”.

B.G.

FOTÓTÁR

FOTÓTÁR 2. (Forró Gábor fotói)

A Feldunai hadtest téli hadjáratának vázlata

(Elhangzott a Branyiszkói-hágón 2019. június 29-én)

Előzmények

Az 1848. év végén a császári seregek általános támadást indítottak Magyarország ellen. December 10-én Franz von Schlik (1789–1862) tábornok északon, a Duklai-hágón kelt át hadtestével, 14-én Balthasar Simunich (1785–1861) altábornagy ismét a Nádasi-szoroson át támadott, míg aztán 16-án Alfred zu Windisch-Grätz (1787–1862) herceg, a császári csapatok főparancsnoka is támadásba lendült a Duna jobb partján.
A magyar seregek mindenhol visszavonultak, a Feldunai hadtest parancsnoka, Görgei Artúr vezérőrnagy (1818–1916) kiürítette Győrt, megerősítette Komáromot, majd Buda alá húzódott. Az Országos Honvédelmi Bizottmány, az ország végrehajtó hatalma Debrecenbe tette át a székhelyét.
1849. január 2-án Vetter Antal (1803–1882), Perczel Mór (1811–1899) és Görgei Artúr vezérőrnagyok, valamint Csány László (1790–1849) kormánybiztos vezetésével haditanácsot tartottak Pesten. A következő fontos döntések születtek:
– a fővárost harc nélkül feladják, a hadsereget átmentik a Duna bal partjára,
– Perczel tábornok hadtestével Szolnok felé hátrál, s ide, a Közép-Tiszához felrendelik a délvidéki seregeket,
– Görgei a maga 15-16.000 fős hadtestével Vácon át a Vág mellékén Simunich altábornagy hadteste ellen működik, és lehetőleg felmenti Lipótvárat, ezzel egyúttal az ellenség főerejét a Debrecenbe vezető legrövidebb hadműveleti útvonaltól is eltéríti.

A hadjárat főbb eseményei

Január 10.
A Feldunai hadtest Aulich Lajos (1793–1849) ezredes vezette hadosztálya összecsapott Simunich hadtestének előőrsével, ezzel egy időben a Guyon Richárd (1813–1856) vezette utóvéd hadosztályt megtámadta Anton Csorich (1794–1864) altábornagy üldözésükre kirendelt császári hadteste.
Január 11.
Görgei vezérkari főnöke, Bayer József (1821–1864) azt javaslata, hogy a jelen helyzetben hagyják Lipótvárat sorsára, és a harapófogóból a bányavárosok irányába törjenek ki. Ott pihentetni lehetne a megfáradt sereget, egyúttal az ott felhalmozott készletekből fel is szerelni.
Január 15.
A Feldunai hadtest Körmöcbánya-Besztercebánya-Zólyom-Selmecbánya térségében foglalt állást.
Január 19/20.
A megenyhült időben Christian Götz (1783–1849) és Felix Jablonowski (1808–1857) tábornokok császári csapatai támadást kezdtek, és megszállták Zsarnócát.
Január 21.
Guyon kiürítette Szélaknát és Besztercebányára vonult.
Január 22.
Görgei Hodrusbányánál próbálta oldalba támadni az ellenséget, miközben Guyonnak azt a parancsot küldte, hogy Szélaknánál támadja meg őket. Ekkor még nem tudott Guyon előző napi vereségéről. Így az ő támadása is kudarcba fulladt, kis híján ő maga is a csatatéren veszett.
„Az ellenség vadászai már oly közel jártak hozzám, hogy nyugodtan célba vehettek. Meg is tették; de szerencsére én az erősen lejtő hegyi úton minden lépésemmel a célvonal alá süllyedtem, és csak a csákómat érte az a golyó, amely az agyamnak volt szánva; a többi pedig éppenséggel ártatlanul fütyült el fölöttem. A derék vadászok egy kissé mohón találtak lövöldözni; valamivel több hidegvér a célzásban sok gondtól menthette volna meg fővezérüket a jövő tavaszon.”
A vereségek eredményeképpen a sereg hadosztályai elszakadtak egymástól, és a megáradt Garam folyó elválasztotta őket.
Január 24.
Az Aulich-hadosztály csapatai Körmöcbánya és Besztercebánya között átkeltek a Szkalka hegygerincén és az ott lévő egykori alagúton. Eközben a Guyon-hadosztály Zólyomról az áradó Garam által elöntött országúton átgázolva érte el Besztercebányát. Mint később kiderült, a visszavonulás mégsem lett volna olyan sürgős, mert az ellenség maga sem mert támadni.
Ebben a helyzetben Görgei úgy ítélte meg, hogy most végre teljesítheti a hadügyminisztériumtól kapott parancsot, miszerint egyesüljön a többi magyar sereggel. De vajon melyik útvonalon?
A Szepességen át jobb utak vezetnek, és ha igazak a hírek Klapka György (1820–1892) ezredes Tokaj környéki sikereiről, akkor Schlik hadteste harapófogóba fogható. Igaz, az utat a Branyiszkói-hágónál császári csapatok tartják megszállva. Délre, Tornalja-Putnok irányában a Bódva-völgyén keresztül rosszabbak az utak, ugyanakkor könnyebbnek látszik az egyesülés Klapkával.
Görgei végül az előbbi mellett döntött, már csak azért is, mert legrosszabb csapatait rá akarta kényszeríteni egy győztes ütközetre. A sereg két oszlopban vonult: Aulich északon Lőcsére, Guyon délen Iglóra. Utóbbi hadosztály vitte magával a bányavárosokban talált állami javakat, amelyet szállító szekéroszlop szükség esetén kényszerű utóvédül is szolgált volna.
Január 27.
A hadtest utolsó osztagai is elhagyták Besztercebányát.
Január 28.
Rózsahegyen Windisch-Grätz tábornagy egy küldötte jelentkezett Görgeinél, hogy adja meg magát, de ő a váci kiáltvány egy példányát küldte meg neki válaszul.
Február 2.
A Guyon-hadosztály a Hernád-völgyben Iglóra érkezett. A hadosztályparancsnok elfeledkezett arról, hogy a közeli Lőcsén még Schlik csapatai állomásoznak, ezért másnapra pihenőnapot rendelt el, ráadásul a város biztosításáról sem intézkedett. Így aztán éjszaka az ellenség rajtaütött a csapatain és egy ágyút zsákmányolt. A császáriak azonban a zűrzavarban túl sokáig maradtak, a honvédeket sikerült rendezni, akik ellentámadást indítottak. Miután az osztrákok elvesztették röppentyűiknek egy részét, visszahúzódtak a Branyiszkói-hágóra, a Szepességet Sáros vármegyétől elválasztó hegylánc hágójára.
Görgei célja az volt, hogy legrosszabb alakulatait tűzharcban megedze, ezért kapta a feladatot Guyon, akinek csapatai (33. és 13. honvédzászlóalj) eddig folyton megfutottak, illetve felerészben újoncok voltak. A támadást támogató tartalék Szepesváralján maradt, Aulich az utóvéd támogatását végezte, a főhadiszállás Lőcsére ment.
Február 5.
A Guyon-hadosztály megtámadta az ellenség branyiszkói állását, a főhadiszállásnak és a főhadiszállás oszlopának tisztjei pedig eközben a február 6-ra virradó éjjel táncvigalmat rendeztek Lőcsén. Görgei így írt erről:
„Én ugyanis Léváról és Verebélyből a bányavárosokba vonulásunk után, amikor helyzetünk válságossá kezdett válni, hadosztályaimnak ismételten ajánlottam, hogy rendezzenek ilyen mulatságokat, nehogy elterjedjen az a nyomott kedélyállapot, amely a feldunai hadtesthez hasonlóan minden oldalról tartósan és komolyan fenyegetett seregek tisztjeit könnyen elfogja, és a legénységet is megfertőzve, az ellenség részére biztosítja a győzelmet, még mielőtt elkezdődnék a csata.
Ezen a napon annyira gyötört a kétség a branyiszkói ütközet sikere felől, hogy nem tudtam, mint máskor, megjelenni a rögtönzött táncestélyen. Magányosan, kínos nyugtalansággal lestem szobámban a jelentést a harcmezőről.”
Ugyanis Görgei táborában Klapka hadtestéről az utolsó biztos hír az volt, hogy a Tiszánál meg kell állítania az osztrákokat, és bár kósza hírek úgy szóltak, hogy Klapka győzött (tarcali, bodrogkeresztúri és tokaji ütközetek 1849. január 22-én, 23-án és 31-én), de a kósza hírek ritkán szoktak igaznak bizonyulni. Így aztán Görgei csak remélni tudta, ha időközben Schlick északra indult ellene, akkor Klapka legalább nyomon követi az osztrákokat.
Az is növelte kétségeit, hogy vajon Schliket hol érte a Feldunai-hadtest közeledtének híre? Nem fordult-e már északnak ellene és közeledik-e már a hágóhoz? Ha ez történne, egy sikertelen magyar támadás után Schlik mehet át ellentámadásba, és Klapka, ha üldözi is, jó ha Kassáig eljut, így aztán január 6-án akár döntő csatára is kerülhet sor.

A branyiszkói ütközet

A Branyiszkói-hágó 13 útkanyarulattal, szorosokkal és meredek tereppel kiváló adottságokkal rendelkezett a védelemre, amit a császári védők még úttorlaszokkal meg is erősítettek. Guyon, miután megszemlélte a terepet, a következőt mondta: „Az ördög vigyen el, ha át nem megyek rajta.” Majd megírta a jelentést: „Szreiben Sie: Armee Oberkommandant General Görgey in Kirchdorf oder wo… Habe die Höhen von Branyiszko eingenommen. Lassen sie Sztunden und Minute offen…” (Írja: Görgey főparancsnoknak Szepesváraljára, vagy ahol van… A branyiszkói magaslatokat bevettem. Az órát és a percet hagyja ki…)
Guyonnak kb. 3800 embere volt, a Franz Deym (1805–1872) tábornok vezette császári dandárnak hozzávetőlegesen feleannyi, jóllehet csapatai harcedzett alakulatokból álltak. Deym igyekezett a hágó környékén futó mellékutakat és átjárókat is megszállni, ezzel azonban meggyengítette az átjárót védő csapatai erejét, és maga a lezárás sem sikerült.
Guyon szemből támadott a 33., részben szegedi zászlóaljjal, akiknek ezt mondta: „Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schissen.” (Ha előre mentek dupla zsoldot kaptok, ha megfuttok közétek kartácsoltatok.) És az első hátrálás után valóban belekartácsoltatott a visszamenekülőkbe, majd bekötött jobb karjával maga állt a rohamozók élére.
A vezetésben segítségére volt Erdősi Imre (1814–1890) piarista szerzetes, aki szlovákul lelkesítette az újonc katonákat. Amikor a roham elakadt, a nála lévő méteres keresztet előre hajította a hóba és így szólt a katonákhoz: „Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?” Ezt időről időre megismételve sikerült a katonákat újabb és újabb rohamra lelkesíteni.
Tekintve a terepviszonyokat, a frontális támadás minden bizonnyal sikertelen maradt volna, ha az ellenség szárnyait nem fenyegette volna a honvédek bekerítése. Görgei István így írt erről: „Már Szepes-Váraljától reggel induláskor egy kerülő csapatunk […] balirányban küldetett oly célból, hogy amennyire a nagy havaktól lehet, az ellenség jobb szárnyát és állodásának legfelső pontját megkerülvén, hátát fenyegesse. […] A kerülő csapat vadászai s utászai épp oly váratlanul sűrű tüzelést kezdettek egy szomszédos hegytetőről, mely […] az osztrákok által reggel oldalvédül megszállt uralkodó pontot magát is dominálta. E meglepő tüzelés váratlan irányból […] új lelket öntött a 33. honvéd-zászlóaljnak elül rohamló osztályába s az ezt nyomon követőkbe; rémületet az ellenség irányába.”
A jobb szárnyon Üchtritz Emil (1808–1886), a Nádor-huszárok parancsnoka három huszártrombitást lóról leszállított és a 2. besztercebányai zászlóalj 300 emberével a balszárnyon csatárláncba osztva, Mikoviny őrnagy vezetése alatt az erdőbe küldte. Előrenyomulva a vadászok „indulóját” fújatta velük – ahogy azt később egy fogoly tiszt elmesélte – ami páni rémületet gerjesztett a soraikban (azt hívén, hogy sok tiroli vadászt indítottak a megkerülésükre).
Nehéz eldönteni, hogy a fenti leírások ugyan arról az eseményről szólnak-e, avagy ki tévedett a szárnyakat illetőleg, de az biztos, hogy Deym tábornok jelentésében a branyiszkói ütközetről az állt, hogy a hágó megszerzését a megkerülő csapatok kényszerítették ki, akik a hágó feletti magaslatokat megszállva az osztrák balszárnyat az erdő fedezékéből tűz alá vették, majd a magyarok mindkét szárnyat bekerítéssel fenyegették.
A csata utáni állapotokról Görgei felesége, Aubouin Etelka (1822–1900) hagyott ránk leírást: „Amikor a branyiszkói magaslatokhoz vezető keskeny szerpentinúton felfelé vonultunk, most először tárult iszonyodó tekintetem elé egy valóságos csatatér, még pedig kevéssel a véres és rettenetes küzdelem lezajlása után.
Az út mentén jobbra és balra még temetetlen hevertek a holttestek, barát és ellenség egymás hegyin-hátán. Most békésen hevertek egymás mellett, akik tegnapelőtt még életre-halálra mészárolták egymást […] A hosszú úton véges-végig a hősök kiontott vére szentelte meg a havat. Körül pedig a fenyők és a tölgyek, amelyeket szintén a lövegek sebeztek meg, búsan roskadoztak, mintha villám sújtotta volna őket.
Az árok mentén törött járművek, felfordult szekerek, felborult puskaporos kocsik feküdtek szerte, kerekeik az égnek meredeztek tehetetlenül. […] A hegyszoros fennsíkján, ahová csak nagy üggyel-bajjal értünk fel, a véres sárrá taposott havas föld, egész buckák, amelyek a felfelé törő katonák lába alatt képződtek, mutatták, micsoda rettenetes elkeseredett harc dühönghetett itt, ahol test test ellen fordult, bajonett bajonett ellen, és ahol végül puskatussal verték már agyon egymást, amikor az utolsó patron is ki volt lőve, és amikor az ellenség zöme a hegy túlsó oldalán lefelé rohanva keresett eszét vesztetten menekülést, hátrahagyván a halálra szánt hátvédet.”

A hadjárat vége

Február 5-ről 6-ra virradó éjjel.
Guyon jelentette, hogy az ellenség elhagyta hadállását, megkezdte a hátrálást Eperjes felé, és eközben szakadatlanul üldözi. Egy elfogott iratból az is kiderült, hogy a környező ellenséges csapatok gyöngék, Schlik nincs a környéken.
A hírnök megérkezéséről szintén Görgeiné emlékezett meg: „A lőcsei főhadiszállás tisztjei február ötödikén nagy bált improvizáltak a kávéház helységeiben. […] Mialatt a kávéházban tartott a vigalom, Artur a szobájába zárkózott el, ahol óráról-órára fokozódó türelmetlenséggel várta, mikor kap jelentést Guyon ezredesről, […]
Artur pontban éjfélkor, egy ezredtrombitás kíséretében megjelent váratlanul a kávéházi bálteremben, felment a pódiumra, a zenészeket elhalgattatta, mire helyettük most az ezredtrombitás szolgáltatta a zenét, aki belefújván a trombitájába, a „pihenj” jelet adta meg.
Egyszeriben félbeszakadt a tánc, Artur pedig érces hangon jelentette be a jelenlevőknek, hogy Guyontól hírnök érkezett: Guyon ezredes kiköszörülte a minapi csorbát és bevette a branyiszkói szorost. A hadsereg útja nyitva áll.
A hadsereg elindult az éjszaka…”
Február 6.
Guyon elérte Eperjest, az osztrákok sebesen hátráltak Kassa felé.
Február 7.
Görgei azzal számolt, hogy másnap nagyobb összecsapás várható Schlik hadtestével, azonban az osztrák tábornok visszavonult. Klapkától végre hírnök érkezett, aki közölte, hogy az osztrákok ellen napok óta támadó hadműveleteket folytatnak.
Eközben Schlik a Torna-völgyén keresztül vonulva igyekezett egyesülni az osztrák fősereggel, így kibújva veszélyes helyzetéből. Üldözése a Tarcalon való nehéz átkelés miatt sokat késlekedett.
Február 10.
Reggel Görgei és Klapka csapatai találkoztak Kassán, majd az este folyamán személyesen is megbeszélték a további teendőket. Schlick eközben Torna felé sikeresen kisiklott a gyűrűből.
Február 11.
Klapkának az osztrákok üldözésére kész hadtestét az új főparancsnok, Henryk Dembiński (1791–1864) altábornagy visszarendelte.
Február 13.
Görgei, még mint önálló parancsnok, a maga távolabb álló seregével beérte, és hajnalban Szin faluban meglepte Schlik utóvédjét. Az ellenség 60-70 lovast és vagy 100 gyalogost veszített; ennyi volt mindössze az üldözés egész eredménye, „nekem pedig, mint a magyar királyi feldunai hadtest önálló parancsnokának, utolsó haditettem” – írta Görgei.

Összeállította és előadta: Pászti László