A tápióbicskei csata az 1848–49-es szabadságharc tavaszi hadjáratának kiemelkedő összecsapása volt, minden évben nagy megtiszteltetés, hogy az ikonikus csatatéren hagyományőrző csapatként részesei lehetünk a csatajátéknak, amely feleleveníti Klapka György és Damjanich János 1849. április 4-i győzelmét a Josip Jelačić vezette császári sereg felett.
2015 óta minden évben részt vettünk a csatabemutatókon, idén 10 fő honvéd gyalogossal és 3 fő tüzérrel érkeztünk megvívni a csatát. Külön öröm volt, hogy az alakulóban lévő ácsi honvéd csapatból is voltak vendég hagyományőrzőink, akiknek kiváló lehetőség volt a tapasztalatszerzésre a csatajáték.
A tápióbicskei csatajáték a legnagyobb 48-as hagyományőrző bemutató az országban és a szervezők nemcsak a létszámot tartják fontosnak, hanem a korhűséget és a minőséget is. Herczegh Róbert polgármester maga állt a szervezés élére és hatalmas energiával mindent megtett azért, hogy hiteles történelmi bemutatót láthasson a többezer lelkes néző. Idén már „szemlebizottság” is alakult, amely arra volt hivatott, hogy a küllemi elvárásokat betartassa, vagyis korhű, a szabályzatoknak megfelelő egyenruhák, felszerelések és fegyver replikák jelenjenek meg és ezzel párhuzamosan ne legyenek más korszakos, hiányos, nem hiteles hagyományőrzők a csatatéren, akik az összképet negatívan befolyásolják. A másik fontos kritérium a harcászati előírásoknak megfelelés, tapasztalt, pirotechnikai vizsgával rendelkező, bevizsgált fegyvert használó hagyományőrzők szerepeljenek, akik nemcsak maguk, hanem társaik biztonságára is figyelnek.
A csatabemutatókon emiatt töltővesszőt sem használunk a baleseti kockázatot tovább csökkentve. A foganasított intézkedések hatása már idén is látszódott, hogy az irány nagyon jó – így egyre több hagyományőrző tér majd vissza a csatatérre és egyre színvonalasabb és nagyobb létszámú bemutatókra lesz lehetőség, amelyre külföldi csapatok is érkezhetnek majd a jövében.
A csatabemutató előtt volt idő egy kis kiképzésre és gyakorlásra és át tudtuk beszélni a feladatokat. Időközben századosunk a Tápióbicskei csata emlékművénél a megemlékezésen a Görgey Kört alelnökként képviselte és helyezett el koszorút a Hősök tiszteletére.
Külön megtisztelő csapatunk számára, hogy idén is mi játszottuk el a csata elején a faluba bevonuló Klapka légiót, amelyet a császári erők elbújba várnak és golyózáport zúdítanak rá. Az egyik szakaszunk eljátszotta a megfutást, a másik szakasz csatárláncot képezve hátrálva fedezte őket, majd a hidat védte, amíg a teljes császári had megérkezett a támadásra.
A csata élményeiről Christopher Orf hő. őrmester élménybeszámolója:
„A hídnál tartottuk meg magunkat” (egy honvéd naplója)
Vidáman humorizáltunk, amikor felsorakoztunk.
Aznap mi a Klapka Légiót alakítottuk. Valahogy már induláskor érezni lehetett, hogy ez nem egy „megszokott” csata lesz. Amikor bevonultunk a faluba, minden túl nyugodtnak tűnt. A házak között haladva próbáltam figyelni minden apró mozdulatra, de még így is váratlanul ért minket az első sortűz. Hirtelen dördültek el a lövések.
A csapatunk fele már bent volt a faluban, és a meglepetés akkora volt, hogy sokan azonnal megfutamodtak. Egy pillanatra úgy tűnt, teljesen szétesünk. Kiabálás, füst, kapkodás mindenhol. Mi viszont az első szakaszban nem futottunk.
Gyorsan csatárláncot próbáltunk kialakítani, és rendezetten kezdtünk hátrálni. Nem volt könnyű – folyamatos nyomás alatt voltunk, és minden lépésnél figyelni kellett, hogy ne szakadjon szét a sor. Lépésről lépésre húzódtunk vissza a híd felé. Ott végül sikerült megtartanunk az állást.
A hídnál már nem volt hova hátrálni. Ott álltunk, tartottuk a vonalat, próbáltuk összeszedni magunkat, és időt nyerni. A zaj, a füst és az egész helyzet feszültsége ellenére valahogy mégis stabil maradt a sor. Később parancs érkezett a visszavonulásra.
Rendezetten húzódtunk hátra, és amikor már biztonságosabb távolságban voltunk, újraszerveztük a csapatot. Ott találkoztunk a második szakasszal. Addigra már mindenki lenyugodott valamennyire, és érezni lehetett, hogy most jön a visszavágás.
Amikor újra megindultunk előre, teljesen más volt a hangulat. Nem a meglepetés, hanem az elszántság vitt minket. Együtt, rendezettebben, erősebben indultunk vissza a falu felé. A két szakasz együtt már egészen más erőt képviselt. És ezúttal nem hátráltunk.
A támadás során fokozatosan visszaszorítottuk az „ellenséget”. Már nem volt meg az a káosz, mint az elején – minden mozdulatnak helye volt, mindenki tudta a dolgát.
Közben többször is felbukkant a lovasság.
Ilyenkor azonnal lovasnégyszöget alakítottunk. Gyorsan, szinte ösztönből zárult a sor, mindenki a helyére állt, a fegyverek kifelé. A lovasok körülöttünk mozogtak, kerülgettek minket, keresték a rést – mi pedig csak tartottuk. Egy idő után már szinte szédültünk, ahogy körbe-körbe mentek körülöttünk. De a négyszög tartott.
A csata végén, amikor végre megálltunk, és lecsengett az egész, furcsa érzés volt. Egyrészt ott volt bennem az adrenalin és az öröm, hogy helytálltunk – különösen a hídnál. Másrészt meg az a csendes gondolat, hogy amit mi átélünk, az csak halvány árnyéka annak, ami itt valaha történt.
Amikor levettük a felszerelést, és visszatért a megszokott beszélgetés és nevetés, még mindig bennem volt az a pillanat, amikor tartottuk a hidat. Mert ott dőlt el, hogy nem esünk szét.
Köszönetet mondok a bajtársainknak, nem csak a szép helyt állásért és nem csak azért mert nagy szombat ellenére az otthonuk és családjuk helyett a bajtársak mellett voltak inkább a csatamezőn, hanem a jó hangulatért és hogy ismét együtt töltöttünk egy szép napot! Nagyon örültem hogy ezenkívül új emberek is voltak sorainkban.”