A honvédcsapatok legfőbb nemzeti jelképe a zászló volt. A honvédzászlóaljak önálló csapatzászlóval rendelkeztek, leszámítva azokat, melyek a szabadságharc végén alakulva ilyenhez már nem jutottak. A huszárezredek egy ezredzászlóval, valamint 4 – két-két századot magába foglaló – osztályzászlóval rendelkeztek. E csapatok zászlai azonosak voltak a nemzetőrség számára előírttal, azzal a különbséggel, hogy a honvéd zászlók bal lapján Magyarország védőszentje – Szűz Mária a kis Jézussal – kapott helyet. (Népszerű nevén így is hívták: szűzmáriás lobogó.)
A szabadságharc zászlóinak egyik jellemző alkotóeleme az a szélein futó farkasfog-díszítés, ami a fehér háttérrel együtt kiadja a magyar nemzeti színeket. A zászlón megjelenő Boldogasszony, aki gyermekét tartja a karján, és a másik oldalára festett címer – benne az írásjegyekként is értelmezhető kettőskereszttel és hármas-halommal, valamint a piros-fehér pólyákkal.
A honvédcsapatok zászlai általában egységesebbek voltak, mint a nemzetőrségéi. A legfontosabb különbség a Függetlenségi Nyilatkozat előtt, illetve után készített lobogók között van. Az utóbbiak esetében, mint említettük, az országcímer fölül már hiányzik a korona. Helye üresen maradt, vagy a korona helyére olajág és kard került.
Az 1848/49-es honvédsereg kb. 240-250 honvéd zászlóval rendelkezett. Napjainkig több mint 80 honvéd zászló vészelte át az idők viharait. (Ezek zöme ma a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében található.)
Az 1848-as honvédzászlók kálváriája
A honvédzászlók semmihez se hasonlítható lélektani szerepe a szabadságharc sorsdöntő pillanataiban – azaz a csaták és ütközetek alkalmával – mutatkozott meg leginkább. Than Mór a tavaszi hadjáratról készült vízfestményeinek sorában megörökítette az 1849. április 4-i tápióbicskei ütközet válságos pillanatát is, mikoron a Tápió hídján összekeveredtek a szegedi 3. (fehér tollas) és a kassai 9. (vörös sipkás) honvédzászlóaljak katonái, versengvén azon, kié legyen az átjutás dicsősége. Földváry Károly őrnagy, a szegediek parancsnoka oldotta meg a helyzetet azzal, hogy lovával a hídra léptetve kiragadta a 9-esek zászlótartójának kezéből a zászlót, „Nos, egyesülten előre!” – felkiáltással lelkesítette a honvédeket, és rohamra vezette a zászlóaljakat. A szegediek parancsnokukat követték, míg a sapkájuknál is vörösebb arcú kassaiak zászlajuk után futottak a fergeteges szuronyrohamban.
„Előre! Ott lobog a trikolór!”
Hat nappal később hasonló jelenet játszódott le a váci ütközetben, amikor Földváry alezredes a kőszentes hídnál megrekedt lengyel légiót akarta lelkesíteni, és megpróbálta kiragadni a zászlótartó kezéből a lobogót. Azonban Leon Derezinski hadapród görcsösen kapaszkodott a zászlórúdba, nem akart úgy járni, mint a kassaiak zászlótartója Tápióbicskénél, akit azért ítéltek halálra, mert esküjét megszegve kiengedte kezéből a reá bízott zászlót. Derezinski nem kívánt erre a sorsra jutni, és ezen civakodás során lőtték ki a császáriak Földváry első lovát. A „bátrak bátra” rögvest segédtisztje hátasára pattant, kezében immáron a 3-asok zászlajával. Ekkor már a szegedieket is kiverte a hideg verejték, ugyanis a második lovat lőtték ki régi parancsnokuk alól. Földváry ezúttal is sértetlen maradt, a szegediek pedig a vörös sipkásokkal együtt bevették a hidat. A pár perces jelenet súlyosságát jól jellemzi az a tény, hogy az ütközetet követően Földváry egyenruháján és a szegediek zászlaján huszonöt, golyó ütötte lyukat számoltak össze.
A zászló lelkesítő hatása alól senki sem vonhatta ki magát. Még Görgei Artúr tábornok sem, aki 1849. május 21-ének hajnalán a svábhegyi főhadiszállás teraszán felállított távcsőbe nézve pillantotta meg, ahogyan Püspöky Grácián őrmester kitűzi a zalai 47-esek zászlaját a budai vár ormára, és felkiáltott: „Előre! Ott lobog a trikolór! Éljen a honvéd!”
Minden korszakban – így 1848/49-ben is – egy csapattest számára nem is lehetett annál nagyobb szégyen, mint hogy harci cselekmény vagy menetelés közben veszítse el zászlaját, ami aztán lemoshatatlan szégyenfoltként maradt rajta az alakulaton. Egy ilyen zászlólopási kísérletet örökített meg naplójában szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy. A győztes isaszegi csatát követően Kerepesnél két urasági lovász szegődött a veszprémi 6. honvédzászlóalj menetoszlopához, majd egy óvatlan pillanatban egyikük elragadta a 6-osok zászlaját, s Pest felé sarkantyúzta lovát. „A zászlóőr rálő, de elhibázza, a huszárok lóra kapnak, űzőbe veszik és egynek sikerült a zászlóvivő lovát pisztollyal meglőni úgy osztán a zászló visszakerült. Az urasági lovász uniformisa alatt egy svalizsér őrmesteri ruhát fedeztek fel. Minthogy az a lovásznak öltözött svalizsér magyar ember volt menten felakasztották.”
Nem járt ilyen szerencsésen a pesti 1. honvédzászlóalj, amelynek 1848. június 24-én a pesti Újpiacz téren lezajlott zászlószentelési ünnepségén gróf Batthyány Lajosné Zichy Antónia látta el a zászlóanyai tisztséget, s „Ne bántsd a magyart!” hímzésű zászlószalagot adományozott a csapatzászlóra. Történt ugyanis, hogy az 1849. július 2-i komáromi csatában, az ácsi erdőben folyó, áttekinthetetlen és véres gyalogsági küzdelemben egy császári tiszt szerezte meg az 1. honvédzászlóalj zászlaját. A jelenetet Auguste Bigant osztrák festő is megörökítette. Érdekes utóhangja az esetnek, hogy a zászló 1930-ban a császári tiszt leszármazottjától került vissza az M. Kir. Hadimúzeumba. Ekkoriban a lovasközelharc hullámzásából adódóan a lovasság általában nem is vitte harcba a zászlaját, mivel az könnyen odaveszhetett. Mindezek ellenére a 18. Attila-huszárezred egyik újonc osztálya mégis pórul járt 1849 júliusában, amikor Csatádnál súlyos veszteségeket szenvedett el, amit még az is tetézett, hogy osztályzászlajuk az ellenség birtokába jutott.
Világos után
A szabadságharc katonai vereségét követően a honvédzászlók többsége a győztesek kezébe került. 1849. augusztus 13-án a Világos melletti szőlősi síkon a Feldunai-hadsereg 29 gyalogsági és 31 lovassági zászlót adott át az oroszoknak, akik azonban ennél többet vittek magukkal zsákmányként, ugyanis a nyári harcokban vagy egy tucat zászló került a kezükre, s 1849 augusztusában még további 16 zászlót zsákmányoltak. A cári intervenciós csapatok aztán hazatérve a honvédzászlókat diadalmenetben vitték végig Szentpétervár utcáin, melyeket a későbbiekben Szentpéterváron és Moszkvában őrizték. A császári hadsereg birtokába kb. nyolcvan honvédzászló kerülhetett, ám ezeket szinte kivétel nélkül megsemmisítették. Azoknak a zászlóknak, amelyek nem kerültek a győztesek birtokába, egy részét a honvédek semmisítették meg, esetleg felszabdalták, de akadtak olyan bátor tisztek és honvédek, akik életüket kockáztatva megmentették alakulatuk zászlaját, dacára annak, hogy Haynau táborszernagy utasítására a honvédzászlók rejtegetéséért halál járt. A rejtegetett zászlók egyik része kikerült az emigrációba, másik része a kiegyezésig idehaza „bujdosott”, s csak ezután kerülhettek múzeumba. Az ungi önkéntes nemzetőrökből szervezett 106. honvédzászlóalj egyik tisztje, kállai Nagy Boldizsár hadnagy így emlékezett a zsibói fegyverletételkor történtekre: „(…) gúlákba rakva álltak a fegyverek, amikor a kastélytól nem messze, a parkban egy csoport honvéd négyszögben tömörült. Középütt fehér selyemzászlót lengetett a szél, melynek szegélyeit piros és zöld háromszögek cakkozták. Halk ima duruzsolását lehetett hallani, amikor egyszer csak lebukott a zászló, levették rúdjáról, beletették tokjába, majd ezután koporsóba fektették, mint valami halottat. A koporsót a földbe eresztették és a még meglévő néhány puskából díszlövést adtak le. Majd a földet a zászló fölött ledöngölték.”
A jászkun Lehel-huszárok ezredzászlaját a borosjenői fegyverletétel után vette magához Pintér László alszázados, amely később Korda János nemzetőr alezredes Heves megyei birtokára került, ahol először egy vánkosba rejtették, ám az egyre sűrűbbé váló házkutatások miatt a birtok növényházának egyik narancsfája tövébe ásták el. A megviselt állapotú hadijelvény 1875-ben került a Jász Múzeumba. Komárom kapitulációjakor a várőrség honvédzászlói közül jó párat sikerült megmenteni, így a pozsonyi 15.-ét gróf Esterházy Pál ezredes, hadosztályparancsnok, a besztercebányai 64.-ét és a tatai 99.-ét zászlóaljparancsnokaik, Ruttkay István alezredes és Káyn Lajos őrnagy vette magához. Komáromból mentette meg Berthran Xavér Ferenc százados a somogyi 46. honvédzászlóalj zászlajának előlapját, Szilágyi Tamás őrnagy az ungi nemzetőrökből szervezett 54. zászlóalj zászlaját és zászlószalagját, s így maradt meg a trencséni 40. honvédzászlóaljé is. Sok zászlót a fegyverletételkor vágtak fel, s osztottak el egymás között a tisztek, mint a pesti 14., a kassai 20., a sárospataki 42. vagy a Noszlopy Gáspár somogyi nemzetőreiből szervezett 127. honvédzászlóalj esetében.
Az oroszok kezére került honvédzászlók hazahozatalának ügyében sokáig nem történt semmi sem. 1934-ben a jég megtörni látszott, amikor Aggházy Kamill ezredesnek, az M. Kir. Hadimúzeum parancsnokának kezdeményezésére diplomáciai síkra terelődött nemzeti ereklyéink ügye. Hosszú tárgyalások eredményeként 1941 elején a szovjetek ajánlották fel, hogy visszaadják a honvédzászlókat, amelyekért cserébe a magyar fél átadta az életfogytiglani börtönre ítélt kommunista Rákosi Mátyást és Vas Zoltánt. Moszkvában 1941. március 20-án adtak át 56 zászlót, amelyek aztán ünnepélyes külsőségek között kerültek a budapesti Hadimúzeumba.
„Láttak világraszóló csodákat”
Ám a zászlók kálváriája ezzel még nem ért véget. A magyarországi hadműveletek idején, 1944 késő őszén a somlóvári Erdődy-kastélyba menekítették a Hadimúzeum kincseit, amelyek – így a 249 darabos zászlógyűjtemény is – a győztes szovjetek kezébe kerültek. Három esztendő után, 1948. április 4-én a szovjetek 203 zászlót adtak vissza, amelyek közül 66 darab volt ’48-as honvédzászló. Ekkor kerültek vissza a zászlók eredeti őrzési helyükre, a Hadtörténeti Múzeumba.
Mit is jelentenek nekünk ezen ’48-as nemzeti ereklyéink? Ezt a legszebben Somogyvári Gyula – az oly népszerű Gyula diák – fogalmazta meg 1941-ben: „Ezek a hazatért hadilobogók (…) nem egyszerű hadijelvények, hiszen nagyanyáink egy harcos nemzedék legszebb álmait, a győzelem és a szabadság álmát hímezték rájuk. Ezek a zászlók fájdalmas kudarcoknak voltak a tanúi, de láttak világraszóló csodákat is. Látták, hogyan alakul át egy békés szántóvető nép haragos, szilaj tengerré, fegyelmezett hadsereggé, hogy megküzdjön a zászlókra írt eszményért: a Szabadságért. Azt mondják, nem mindig nemzethalál a háborúvesztés. A becsülettel végigharcolt háborúban nem hal meg a nemzet. Ha a nemzet élni akar, nincs hatalom, amely megfojthatná… Örök igazság marad, hogy csak azok a nemzetek maradnak fenn, amelyeknek fiai készek meghalni a jövendőért.”
(Bona Gábor, Babucs Zoltán)