Tápióbicske neve az 1849. április 4-én, a község határában lezajlott, a nap végéig kétséges, de végül a magyar honvédsereg győzelmével végződő csata után vált országos hírűvé. A Tiszán március 16-án és 17-én átkelt magyar seregek hadvezetése a bizonytalankodó és beteg Vetter főparancsnok helyére kerülő Görgei Artúr, valamint Bayer József vezérkari főnök kezébe került. Görgei, mint a kollektív vezetés híve, Klapka Györggyel és Bayer Józseffel tárgyalta meg a teendőket. A haditerveket Klapka dolgozta ki, melynek lényege az volt, hogy a Gödöllő környékén csoportosuló császári erőket a két csoportra osztott magyar sereg egyik – nevezetesen a magyar sereg legerősebb, 16 ezer fős 7. számú – hadteste kösse le a miskolc-pesti úton a Zagyva vonaláig előrenyomulva. A másik – három hadtestet képező – főerő pedig a Jászberény-Nagykáta útvonalon Windisch-Grätz seregének oldalába, esetleg hátába kerül. Április 2-án a támadó magyar erők jobb szárnyát képező 7. hadtest Hatvannál megfutamította és a Zagyván túlra szorította a császári sereget, ezzel teljesítette a haditervben megfogalmazott feladatot. (Ennek előtte hangzott el az osztrák főparancsnoknak a szájából az általa tréfásnak szánt megjegyzés, hogy Slik hadosztályát felderítés gyanánt „nyulászatra küldte a magyar táborba”. A nyúl helyett ez alkalommal a vadász szaladt meg.)
A déli hadseregcsoport élén haladó Klapka György parancsnoksága alatti 1. hadtest tizenegyezer katonával és negyven löveggel április 4-én Nagykátára érkezett, ahol azt az értesítést kapták, hogy a császári sereg Jellasics hadteste (tizennyolcezer emberrel és negyven löveggel) a Tápió túloldalán, Tápióbicskén éjszakázott, de reggel már elhagyta a falut. A hírt hozó környékbeli parasztok igazat mondtak Klapkának, de azt nem tudhatták, hogy az elvonulást követően Bicskére bevonult a hadtest két utóvéd dandára. A hadtestparancsnok nem ellenőrizte a hírt a Jellasics-féle kiürítésről, és abban a meggyőződésben nyomult Tápióbicske felé, hogy nincs a faluban ellenség. Tápióbicskei szájhagyomány szerint Klapka Tápióbicske felé közeledve egy öreg bicskei kereskedővel, Büdös Samuval találkozott, aki a tábornok kérdéseire azt válaszolta, hogy Tápióbicskén nincsenek császáriak. Emiatt a falu népét árulónak tartották, pedig a valóságban az embereket az osztrákok a vásártéren bekerítették, hogy ne adhassanak hírt a magyar honvédeknek. A kereskedő valóban nem tudhatott a császáriak jelenlétéről, mert korán reggel azok még nem érkeztek meg a faluba. Egy másik hagyomány szerint Bárdi András harangozó a fiával felment a templomtoronyba, hogy a harangot félreverje. De még mielőtt hozzákezdett volna, az odaérkező osztrákok lelőtték a fiával együtt.
Klapkát abban a hitében, hogy Tápióbicskén nincs ellenség, még az sem ingatta meg, hogy az élcsapatok a Tápión áthaladva ellenségbe ütköztek, akiknek az ereje még kisebb volt a magyarokénál, így azok sietve visszavonultak és hamarosan a falutól északnyugatra húzódó dombok alatt vették fel az új harci állásokat. A hadműveleteket a horvát báni huszárezred fedezte, mely később Tápióbicske mögé húzódott vissza. Ezt tapasztalva a faluba zárt oszlopban benyomult Dipold és Bóbics dandárainak támadó gyalogsága.
„A faluban csendesség. Akadály nélkül jutottunk a faluig” – írta feljegyzéseiben a csatában részt vevő Karsa Ferenc őrmester (később hadnagy). A felderítés nélkül előrenyomuló élt a szűk utca házaiban elrejtőzött horvát (ogulin-szluini) határőrzászlóalj fogadta gyilkos golyózáporral. Erről így szól a krónikás Karsa Ferenc: „…már-már a zsákutca végéhez értünk, midőn egy négy láb (kb. másfél méter) magas, trágyából, gazból hevenyészett torlasz mögül hatalmas sortűz csap közénk, s ugyanabban a pillanatban a házak és ólak padlásáról erősen puskáznak ránk, jobbról pedig a sövény mögött egy erős osztag fekhelyéről felugrál, s közénk lő. A zászlóaljparancsnok azt a bolondot tette, hogy abba a szűk utcába az egész zászlóaljat egy tömegben vitte be… az igen közelről irányzott lövések máris sok emberünket megölék, mikor aztán a lövések a torlasz mögül is két oldalról lőttek, a 6. század meglassúdott, de a zászlóalj többi százada ordítva kiáltott rájok: előre. A 6. század a torlaszokhoz ugrik, a szuronyok összekoccannak, a zászlóalj egy része a sövényt töri, hogy a rétre lövöldözőket elűzhesse. A 6. század elsőit elsöpri az újabb sortűz, a többiek meghőkölnek, az égő falu fojtó füstjét a nyugati szél a szoros utcán végig hömpölygeti, és sebes rohamtól is ziháló kitágult tüdőnkre csaknem a megfúlásig serkentőleg hat. Ebben a pillanatban a hátunk mögött is ropognak a fegyverek, s a hátulsó sorok között nagy pusztulást tesznek… A megsemmisülés küszöbén, a tökéletes fejvesztesség idején mégis akad egy ember, aki élére állt a zászlóaljnak: Bég Dénes kapitány… Az 1. század élére áll, s futólépésben kirohan az utcából, a hátunk mögül ránk törni készülő horvát zászlóaljra veti magát, mint a méhraj zúdulna utána az egész zászlóalj és a horvát zászlóalj szétrobbanva menekül a faluba.”
A honvédek időt nyerve megkezdték a „retirálást”, de a szervezetten indult visszavonulás csakhamar fejvesztett menekülésbe csapott, és a pánik magával ragadta a Nagykáta felől közeledő hadtest zömét is, mely menekülés közben a Tápió „legfeljebb 9 láb széles, rozoga” hídján összetorlódott, ugyanis az év nagy részében inkább kis pataknak számító Tápió ebben a tavaszi időben igen megduzzadt, és a víz szélesen elterülve járhatatlan mocsárrá tette a környéket. Többen a folyón át próbálkoztak az átkeléssel, de a zömük elpusztult a mocsárban. Ahogy Zahora Dániel, a tápióbicskei plébános a história domusban írta: „innumerosi misera morte perierunt” (számtalan sokan meghaltak szerencsétlen halállal). A tizenkét fontos ágyúk egy részét is a mocsáron próbálták áthozni, de kettő elsüllyedt, öt pedig az ellenség kezére került még a Bicske felőli parton. Klapka négy Koburg lovasszázadot küldött a csapatok fedezésére, ezek nagy veszteségek árán megállították a császáriakat, annak dacára, hogy segítette őket a már említett báni huszárezred.
Az egymással szembekerülő lovascsapatok parancsnokai, az osztrák Hermann Riedesel báró és a magyar 1. (Császár) honvéd huszárezred egyik osztályparancsnoka, Sebő Alajos őrnagy szabályos párbajt vívott. Az egymással mintegy harminc-negyven lépésnyi közelségbe kerülő két csapat katonái felismerték egymást. Riedesel, a császári parancsnok, „egy herkulesi termetű, tagbaszakadt erős alak, a hadsereg leghíresebb kardforgatója, rettegett párbajhős” párviadalra intett kardjával a magyar parancsnoknak. A négy-öt percig tartó küzdelemben Sebő diadalmaskodott, megölve Riedeselt, miközben a karján ő maga is megsebesült. Sebő Alajos Szemere Miklósnak lasztóci magányában egy alkalommal a következőképpen mesélte el a párbaj lefolyását: „Riedesel bárót már régebbről ismertem. Óriás erejű ember volt, s híres kardvívó. Mikor Riedesel csapatja élén elővágtatott s kardjával felém intett, megvallom, végigborzongott a hátam. Meg voltam győződve, hogy agyonvág. De azért, nehogy huszárjaim szemében kisebbséget szenvedjek, elfogadtam a kihívást. Az első összecsapásnál mind a ketten sértetlenek maradtunk. De észrevettem, hogy lovam fürgébb és erősebb. A második összecsapásnál lovam szügyével rohantam reá. Több percig viaskodtunk, de ismét eredménytelenül. Harmadszor is összecsapva, mind a ketten egyszerre támadtunk. Ekkor kaptam, – ezzel feltűrte jobb kezén kabátja ujját, s a csukló alatti forradásra mutatott – ezt a rettenetes vágást. De még volt annyi erőm, hogy én is sújtsak. És Riedesel kettéhasított koponyával holtan bukott le nyergéből.” (Jókai Mór ezt a történetet – Baradlay Richárd és Palvicz Ottó összecsapásaként – írta meg regényes formában a Kőszívű ember fiai című művében.)
Nem hiteles adatok szerint Sebő Alajos a Győr megyei Nyárádon született 1811-ben, vagyontalan, nemesi családban. 1829-től közvitéz, 1844-től főhadnagyként szolgált az 1. huszárezredben. 1848 áprilisától az Országos Nemzetőri Haditanács, majd a minisztérium beosztott tisztje. Júniustól alszázados, októbertől őrnagy, osztályparancsnok a 13. huszárezrednél. Az 1849. április 4-i sebesülése és vitézsége után 3. osztályú katonai érdemjellel kitüntették. Májustól alezredes, a világosi fegyverletételig az 1. huszárezred ideiglenes parancsnoka. Aradon tizenhat év várfogságra ítélték, ahonnan 1853-ban kegyelemmel szabadult. A későbbi években Bősön gazdatiszt lett, 1882-ben hunyt el.
Az e csatában részt vevő banderiális horvát ezredet annak idején Jellasics állította fel. Az ezred lóanyaga siralmas volt, mindenki csak „Jézusmária-huszároknak” csúfolta őket. Az 1. (Császár) huszárezredet I. Ferenc német-római császár, Mária Terézia férje szervezte meg 1756-ban a saját költségén. Az ezredtulajdonos később is a mindenkori uralkodó volt. A szabadságharc előtt Szlavóniában állomásoztak, és az elsők között vetették be őket a délvidéki harcokban. A Császár-huszárok azon kevés huszárezredhez tartoztak, akik nem sok dicsőséget szereztek a magyar huszár névnek, megfutottak 1848 őszén a móri csatában. 1849 januárjában Kazinczy Lajos lett az ezredparancsnok, és megpróbálta rendbe szedni a csapatot, de az egész tisztikar szembehelyezkedett vele, ezért el kellett őt onnan helyezni. Tápióbicskén elsőként futamodtak meg úgy, hogy Görgei szavaival „az éppen fejlődőfélben lévő gyalogságára rohanván, zavart és rémületet terjesztettek közte”.
De Sebő a győzelmével erőt adott huszárjainak, akik ezután visszaverték a horvátokat, bár hamarosan az ellenség ágyútüzébe kerültek és kénytelen voltak visszafordulni. A nyomukban előretörő két császári dandár kijutott a Tápió hídjához és a folyóval párhuzamos dombokon előnyös hadállást vett fel. Ráadásul több ágyút és lőszerkocsit zsákmányoltak és 123 honvédet ejtettek foglyul. (A hídról leszorulva csaknem maga Klapka is fogságba esett, csupán a szerencsének köszönhette, hogy a Tápió jobb partján Tápiószele felé el tudott menekülni.)
Később a folyó Nagykáta felőli oldalán Klapka rendezte csapatait, és délután fél kettőkor megérkezett a csatatérre Damjanich a 3. hadtesttel (tizenegyezer emberrel és negyven löveggel). A helyszínre érkezett Görgei fővezér is, aki azonnali támadásra adott parancsot. Damjanich az arcvonalban leváltva Klapka csapatait szervezte meg a támadást. A híd két felén felállított magyar ütegek pontos lövéseikkel hamarosan távozásra kényszerítették a túlparti osztrák tüzérséget. Az élen haladó Wysocki-hadosztály felfejlődött, és Leiningen alezredes azonnal felkészült dandárával: a 3. és a 9. honvédzászlóaljakkal és a 19. (Schwarzenberg) gyalogezred 3. zászlóaljával a támadásra. A 3. hadtest katonái döbbenten figyelték Klapka katonáinak fejvesztett menekülését. Damjanich hadteste a gyümölcsös- és veteményeskertek közt haladó úton alig tudott előrehaladni a hátrafelé szaladó és teljesen öszszekeveredett honvédek, a huszárok és a tüzérek tömege ellenében. A menekülő 1. és a támadó 3.hadtest honvédei között szóváltásra, sőt tettlegességre is sor került. Leiningen leírása szerint egy menekülő tisztet, aki gúnyolta az előrenyomulókat, katonáinak dühétől alig tudott megmenteni. (Leiningen a megvetése jeléül a tiszt kardját kettétörte.) Viszont egy menekülő Császár-huszárt leszúrtak a lováról, aki azt kiáltotta Leiningenéknek: „Ne menjetek előre, mindennek vége!” A hátrálók közt utoljára Dessewfy Arisztid ezredes, az 1. hadtest lovas hadosztályának parancsnoka és a „fenegyerek” Bátori Sulcz Bódog őrnagy, a 17. honvédzászlóalj parancsnoka érkezett át katonáival a folyó kátai oldalára. Ők valóban vitézül harcoltak: Bátori Sulcz vakmerőségében annyira hátramaradt, hogy már a hídra sem fért fel, ugyanis azt az osztrákok akkorra elfoglalták.
Az előző napon Damjanich közölte Leiningen-Westerburg Károly alezredessel, hogy a parancsnoksága alatti három zászlóalj közül a későbbiekben ki fogja venni a 9. zászlóaljat és Kiss Pál alezredes irányítása helyezi, mert új dandárt alakít. Egyébként korábban a 9. zászlóalj parancsnoka Kiss Pál volt. Leiningen későbbi visszaemlékezésében megemlíti, hogy ez a hír igen érzékenyen érintette, és amikor Kiss Pál maga is odajött hozzá, olyan csúnyán összeveszett vele, hogy a vita végén párbajra hívta ki.
Még tartott az 1. hadtest hátrálása, amikor Kiss Pál odaugratott Leiningenhez és kérte – bár még az ő dandárában van a 9. zászlóalj –, engedje meg, hogy a csatában vezesse a csapatot. Erre Leiningen-Westerburg Károly rögtön azt válaszolta, hogy a vitát döntsék el az ellenség elleni golyózáporban. (Ismét egy olyan történet, amelyik később felbukkant Jókai Kőszívű ember fiai című regényében, mint Baradlay Ödön és Richárd „forradalmi párbaja”.) Közben a hirtelen odaérkező Görgei kérte a katonákat, hogy mentsék meg a magyar fegyverek becsületét. Elsőként a híres kassai veres sipkás 9. zászlóalj támadott Kiss Pál alezredes parancsnoksága alatt a Tápió hídjának elfoglalására. Az első rohamban a hídra vezető keskeny ösvényen összetorlódott zászlóalj jelentős veszteségeket szenvedett.
A visszavonulásuk után Damjanich az úgyszintén híres csapatot, a fehér tollas szegedi 3. zászlóaljat vetette be a híd elfoglalására. Azonban a hídhoz érkező 3. zászlóalj katonái összefutottak a visszavonulás után ismét csoportosuló 9. zászlóaljjal, akik nem akarták átengedni a régi rivális csapatnak a támadás és a győzelem dicsőségét. A váratlan helyzetet a 3. zászlóalj parancsnoka, Földváry Károly őrnagy oldotta meg azzal, hogy a 9. zászlóalj lobogóját megragadva együtt vezette a két csapatot a harcba. Közvetlenül Földváry nyomában Kiss Pál és Leiningen is átrobogott a hídon. Hozzájuk csatlakozott Leiningen vezetésével a Wysocki-féle hadosztály maradék része is, a 19. ezred 3. zászlóalja és a lengyel légió. Ekkor dőlt el a magyarok javára az egész napos ütközet, ugyanis a mindent elsöprő szuronyroham elől a két ellenséges dandár Tápióbicskén túlra menekült.
Az említett két híres zászlóalj már a szabadságharc kezdetén, a bácska-bánáti harcok óta féltékenykedett egymásra. A csapattestek többszörösen kitüntették magukat, de féltékenykedésük valóságos gyűlölködéssé fajult. Leiningen szerint a kilencesek harsányabbak, dicsekvőbbek, a hármasok szolidabbak, komolyabbak, a rend mintaképei voltak. Ennek a viszálykodásnak vetett véget tulajdonképpen a tápióbicskei, egymást segítő győzelem. A visszaemlékezések szerint Damjanich felállíttatta a két zászlóaljat, és felszólította őket, hogy béküljenek meg egymással. A katonák össze is ölelkeztek, de mindezek dacára a 9. zászlóalj legénysége követelte, hogy zászlótartójukat állítsák haditörvényszék elé, mert kiadta kezéből a zászlót, melyet csak holtában hagyhatott volna el. A 9. zászlóaljnak azt a felháborodását, hogy idegen kéz érintette meg a zászlót, kissé mérsékelte a tény, hogy Földváry közismerten bátor és vakmerő tiszt hírében állt. Egyébként később volt olyan vélekedés, hogy egy bizonyos Szikszai Lajos 3. zászlóaljbeli hadnagy ragadta meg a testvérzászlóalj lobogóját és „utánam, fiúk” kiáltással vezette a honvédeket a híd elfoglalására.
A hidat elfoglalva a csata folytatódott a homokbuckák közt. Az osztrákok ezen a napon utoljára ellentámadást indítottak, hatására a honvédség lassan kezdett visszahúzódni, ahogy Leiningen megjegyezte: egy hajszálon múlott, hogy ők is utánozzák az 1. hadtest megszaladását. A dandárparancsnok megfordította a katonákat és rohamra vezette őket. A támadást támogatta az időközben megérkezett Freudenrich százados két ágyúja is. A kartácstűzzel és a szuronyrohammal a magyar csapatok az előttük álló dombsort hamarosan megtisztítják az ellenségtől.
Leiningen csataleírásában megemlíti, hogy a gyalogságot lóháton vezető és így lényegesen kiemelkedő parancsnokok fokozottan ki voltak téve az ellenséges golyóknak. Mindenesetre ha a vezénylő tiszt lóháton nem mutatta félelmét, a bátorsága többnyire átragadt a katonákra. Leiningen megemlíti, hogy sokszor korholta golyózáporban a környezetét, ha azok a süvöltő golyók miatt le-lehajoltak, „bókoltak”.
Mivel a császáriak új, kedvező állásokat foglaltak el Tápióbicskétől nyugatra lévő dombokon, a magyar tüzérség csak kerülő utakon juthatott el a Bicske mögötti magaslatokra, így jelentős károkat nem okozhatott az ellenségnek. A Tápiószecső irányába visszavonuló osztrákok üldözését csak a lovasság (Nagy Sándor ezredes vezetésével a Ferdinánd főherceg és a Hannover huszárezredek) tudta folytatni a délutáni órákig. A huszárok elvették az ellenség poggyászának egy részét és néhány foglyot is ejtettek. Az 1. hadtest rendbeszedésével Görgei Damjanichot bízta meg, akinek ez – „hála vad energiájának és mennydörgő hangjának”- sikerült is. Az 1. és a 3. hadtest fő ereje a Tápióbicskétől délnyugatra lévő dombokon gyülekezett, ahol aztán le is táboroztak. Görgei a nap végén a parancsnokokat összehívta és felolvasta napiparancsát, melyben leszögezte, hogy a győzelmet a 3. hadtest vívta ki. Négy tisztet III. osztályú érdemrenddel kitüntetett: Kiss Pált, Leiningen-Westerburg Károlyt, Földváry Károlyt és Czillich Edét. (Az utóbbit hidegvérű bátorságáért.) Kiss és Leiningen alezredest ezredessé, Földváry és Czillich őrnagyot pedig alezredessé nevezte ki.
A tápióbicskei győzelemnek viszont az lett a negatív következménye, hogy Windisch-Grätz a Gödöllőnél állomásozó hadseregét átcsoportosította, megmentve ezzel a megsemmisüléstől. Csupán a Jellasics parancsnokságával kialakított déli hadseregrész ütközött meg és szenvedett súlyos vereséget április 6-án Isaszegnél a honvédsereg 1. és 3. hadtestével szemben.
A falut ért károkról Zahora Dániel plébános feljegyezte, hogy több házat és istállót a horvát katonák felgyújtottak. Magát a templomot és a plébániát is kirabolták, a falu papját – saját feljegyzése szerint – pedig fegyverrel megfenyegették, de tettlegesen nem bántották. Leiningen is feljegyezte, hogy dacára a rengeteg ellenséges gyújtógránátnak, szerencsére csak kevés ház égett ki.
A magyar győzelemmel végződött csata súlyos veszteségeket okozott a magyaroknak is, csaknem nyolcszáz volt az elesettek száma, Klapka hadteste négy löveget vesztett. A csatát vesztett császáriaknak jóval kevesebb (körülbelül négyszáz) halottjuk volt.
A tápióbicskei csata 2015. évi újrajátszása