A Tavaszi Emlékhadjárattal párhuzamosan idén a szabadságharc tavaszi hadjáratának 170 éves évfordulója tiszteletére az MHKHSZ megszervezte a Gyalogmenetet, amely a hős honvédsereg eredeti útvonalának egy szakaszának teljesítését tűzte ki célul. Vass László hő. ezredes úr főszervezésével a tiszti kar előzetesen kétszeri bejárásában végignézte terepjárókon a földutakat, egyeztetett az érintett önkormányzatokkal a csatabemutatók, szállás és étkezés témáiban.
Április 4. Csütörtök
Elérkezett a várva várt április 4-e, persze nem az idősebbekben berögzített esemény, hanem a tápióbicske csata időpontja végett. A gyalogmenetes csapatok egy része már 10 órakor teljes felszerelésben várta Tápióbicske főterén a megemlékezést és az ünnepségre érkezett bajtársakat köszöntötték. Nagy örömünkre a szentegyházi huszárokkal is ölelkezhettünk, ismét eljöttek együtt megvívni a tápióbicskei ütközetet. Szini Sebő Alajos emlékhelyén a méltó ünnepség végén tüzérségünk díszlövést adott le ágyúnkból, ezzel a Gyalogmenet kezdetét is jelezte egyben. Díszmenettel tisztelegtünk az emlékhely előtt, majd a helyi általános iskolába meneteltünk, ahol az ünnepségen vettünk részt, megtekintettük a diákok műsorát. Már harangoztak, amikor összeállt a menet, amelyet honvédjeink vezettek fel és a több km-es távot a csatatérig dobszóra hármas oszlopban menetelve tettük meg. A csatatérre érkezve még dalra is fakadtunk, így valóban látványos beérkezésünk volt a táborban, ahol már hagyományőrzők tömegei készültek a nagy eseményre.
Az ebéd után megkezdődött a készülődés, a felszerelés ellenőrzése, az ágyú kivétele a szállító járműből, a fegyverek belövése, amelyet már fel is vett Hegyi Andor, a M2 Petőfi TV tudósítója. Andor honvéd egyenruhát is kapott tőlünk, így a csata forgatagába is bejutott, így a riportok után csatajeleneteket is tudott forgatni.
Vendégeink is érkeztek: a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium növendékei is megismerkedtek a 48-as honvédek felszerelésével és kipróbálhatták a kovás elöltöltős puskáinkat.
Növendékeink 48-as honvédként. 🙂
Közzétette: Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium – 2019. április 4., csütörtök
Időközben tisztjeink a parancsnoki bejárásra siettek, addig a csapat felszerelt, felkerültek a bornyúk is a hátakra és összeálltunk menetoszlopba. Elindultak a seregek a dísz-szemléhez, amelyen szokásosan a híd két oldalán álltak fel a magyar és a császári csapatok. A beszédek után a honvédelmi államtitkár úr és kísérete megtartotta a szemlét, a csapatok tisztelegtek, a zászlókra felkerültek az emlékszalagok.
A csata a csapatok felállításával kezdődött, a magyar oldalon három szárnyon, jobb oldalt a nemzetőrök és a lengyel légió, középen Budai 2-esek-Szegedi 3-asok, majd Kecskemét és Békés-Jászdózsa bal szárny, közöttünk az ágyúállások.
A csata kezdetén zászlóaljunk játszotta el a Klapka Légió futását: bevonultunk a faluba, de a megbújt császáriak ágyútüzet és puskasortüzeket lőttek közénk, így végigfutva a csatateret hátráltunk meg, vissza-vissza lőve. Már a hídon is átmenekültünk, de a császáriak nem üldöztek minket…
Visszaérve a honvéd arcvonalhoz rendeztük sorainkat és megkezdődött a csata. A szárnyak váltakozva rohamozták a hidat, puskasortüzek és szuronyrohamok közepette kétszeri visszavonulás után harmadszor törtünk át. A császáriak a falu felé hátráltak, majd megadták magukat.
A csata után beszélgetés a bajtársakkal, majd gyors pakolás és indulás elfoglalni a szálláshelyeket az erdei iskolában, amely a csatatértől 1,5 km-re volt található. A tábori élet kialakítása után (akinek nem jutott vaságy, az kinyitotta a tábori ágyat vagy felfújta a matracát) elkezdődött a nótaest, amelyhez parancsnokunk segítséget hozott, kinyomtatta számos katonadal szövegét. Este 11-kor ezredes úr takarodót parancsolt, a korai kelés és a másnapi km szám miatt valóban nyugovóra kellett már térnünk.
Április 5. Péntek
Vass ezredes még az éjjel kiadta a parancsot: a tiszteknek ébresztő 5 órakor, legénységnek fél 6-kor! Természetesen az 5 órás ébresztő végiggyűrűzött a 12 ágyas szobákban, így a napfelkeltét beelőzve már készülődtek a katonák. A csatatéren a nagysátorban maradt seregrészért visszaküldtünk egy kisbuszt, mert nem volt annyi autó a szálláshelyükön, hogy mindenki átjusson, így lassan beérkezett (majdnem) minden csapat, a huszárok már nyergelték a lovakat, készítették elő az ezredes úr lovát, merthogy a zászlóalj parancsnokának lóháton a helye… A hintóhoz is befogták a lovakat, így összeállt a menetoszlop: 55 gyalogos honvéd, nemzetőr, 4 lovas és egy fogat. A császári gyalogság és a tüzérség autókkal előrement, hogy a falvakat elfoglalják, mire a honvéd menet odaér és felszabadítsa.
Utolsó egyeztetés és megindult a nagy menet, mára 30-32 km van előirányozva, közben négy csatabemutató az érintett falvakban.
Az első célpontunk Tápióság, az út első fele homokos talajon vezet, misztikus homokfelhőben gyalogolunk. A nemzetőrök az indulásnál lemaradtak, így egyelőre csak barna atillában a honvéd gyalogság uralja a tájat.
Rövid megálló a falu szélén egy lovastanyánál, ahol találkozunk a Tavaszi Emlékhadjárat lovasaival és együtt érkezünk az első bemutatóhelyre, a tápiósági focipályához, ahol már várnak minket a helyi iskolások. A császáriak a megbeszéltek szerint már “beásva” várnak minket, elfoglalták a pálya melletti dombot, az ágyú beirányozva. Az ellenséget meglátva felvesszük az arcvonalat mintegy 40 fős honvéd harci alakzat a 9 fős császári egység ellen, akik az utóvédet játsszák el, láthatóan sok esélyük nincs ellenünk.
A vértes lovasság azért még ránk ront, gyalogsági négyszöget képezünk, közben a huszárok elkergetik őket, a gyalogság pedig megkezdi a támadást. A rövid csatabemutatón sortüzek dördülnek, majd szuronnyal kergetjük el a császáriakat a gyerekek legnagyobb örömére.
A csata megnyerése után nekiesünk a terített asztaloknak, már igencsak korgott a gyomrunk a 7-8 km-es szakasz után, ezúton is köszönjük a tápióságiaknak a szíves vendéglátást! A reggelire a nemzetőrök is utolérték a csapatot, így teljes létszámmal folytattuk az utat.
A reggeli után meg is indult a menetoszlop, a felderítő előőrsöt a budai kettesek adták. A Tápiószecső felé elterülő csodálatos réten széles vonalba fejlődve, 2-300 méterrel előrehaladva biztosítottuk a fősereget.
Tápiószecsőre beérkezve még jócskán meneteltünk az aszfaltos utcákon a közösségi térhez, ahol a helyi iskolások, óvodások vártak minket. Itt éreztük először komolyabban, hogy a bakancs kezdi törni a lábat, de még rendezetten, dobszóra menetelve érkeztünk be a térre, ahol már lesben álltak a császáriak. Ágyúnk a magyar oldalon szerepelt – tüzéreink, bár nekik nem kellett menetelniük, de viszont szorgalmasan pakolgatták egész nap föl-le az ágyút a kisbuszból.
A szecsői csatabemutató nagyon jó hangulatú, élvezetes összecsapás volt, a budai kettesek megkerülő feladatot kaptak, sikerült is oldalba kapni a schwarzgelbeket.
A csata után itt is terített asztal várt minket, jól esett a zsíros kenyér és az üdítő a táv felénél. A rövid pihenő után ismét menetoszlopba álltunk és felvonultunk a templom előtti emlékhelyhez, ahol rövid ünnepség keretében koszorúztak az önkormányzat részéről. A templomot megkerülve az úttesten díszmenetben tisztelegtünk, majd a lovasság is ügetésben díszelgett.
Utunk az erdőn keresztül folytatódott Kóka irányába, kikerülve a forgalmas aszfaltos közutakat. A felderítést ezen a szakaszon a nemzetőrök végezték, ők biztosították a fősereg nyugodt vonulását.
Kóka főterére 14 órára percre pontosan (!) értünk be, de a nézők többsége nem várt meg minket, mert a gyorsabban mozgó emlékhadjáratos lovasok már egy órával előttünk megtartották bemutatójukat és tovább lovagoltak. Így egy spontán összecsapás bontakozott ki, ahogy beérkeztünk, már lőttek is minket az unatkozó császáriak.
A csatabemutató után nagyon finom ebédet kaptunk, szükség is volt már az energiabevitelre, jóval 20 km után voltunk. Az ebéd után pihenőre is volt időnk, a sereg próbált feltölteni a hátralévő útszakaszra.
A pihenő után következett a nap utolsó útszakasza Dány felé, itt a kecskeméti honvédek voltak a felderítők. Dány felé az út nagy része egy szőlőhegyen, présházak között vezetett, sajnos csak egy gazdát találtunk, de ő készségesen meg is kínált bennünket újborral. Mire elértük a dányi sportcsarnokot, már mindenki érezte az út fáradalmát, de vissza volt még a csatabemutató, merthogy itt is előzetesen elfoglalták császári barátaink a csarnokot övező parkot. Itt a mi ágyúnk is császári lett, ezért sortüzet intéztünk saját tüzéreinkre.
A csatabemutató után elfoglaltuk a szállásunkat a sportcsarnokban, majd elfogyasztottuk egy tanteremben a finom vacsorát.
Esti program mi más is lehetett volna – meglátogattuk a dányi kocsmát, természetesen nótáztunk is egyet, majd megnéztük az említett M2 adását a tápióbicskei csatáról. Este már csepegett az eső, másnap egész napra intenzív esőket jósoltak, így rosszkedvűen tértünk nyugovóra. Reggel láss csodát, az esőfelhők elkerültek minket, sőt egész nap hatalmas szerencsénk volt, hiszen majd az egész országban esett, csak pont arra nem, amerre meneteltünk.
Április 6. Szombat
Reggel a szokásos korai ébresztő – nagyon nehezen mentek fel a bakancsok, csizmák a lábakra, fáradt, szenvedős arcok mindenhol. Viszont az időjárás megkímélte a sereget, így egy csodálatos utat tehettünk meg a Királyerdőn keresztül, amely útszakaszra már idejekorán megkértük az engedélyt és egy erdész terepjáróval vezetett végig az állami vadászterületen.
A mély homokos utat általában nem szeretik a gyaloglók, de most a puha talaj direkt jól esett a talpaknak, a szép erdő és az átrobogó szarvascsordák látványa pedig felejthetetlenné tette a napot.
Az erdőben egy tisztáson még csapatfotózásra is maradt idő, többszöri pihenő után értük el Isaszeg határát.
Ezredes úr a lovát is átadta egy szakaszra, így a budai 2-esek parancsnoka is lóra termett, hiszen így lenne korhű a zászlóalj vezetése…
Isaszegre beérkezve az első parancs a felderítőknek egy kocsma megtalálása volt, hamarosan a csapat már a söntésben találta magát. Közben jött a telefon, hogy az emlékhadjáratos csapat ránk vár a fotózásnál, így meggyorsítottuk a menetelést, és beérkeztünk még időben a fotó kedvéért.
A fotózás után ebéd következett a sportcsarnokban, ahol rengeteg ismerőssel találkoztunk össze. Időközben elért minket egy felhőszakadás, de a fegyvereket is be tudtuk vinni a száraz helyre, így igaz, hogy kihagytuk a templomnál a megemlékezést, de a fegyverek alkalmasak maradtak a csatabemutatóra. Mire elindult a menet a harcztérre, már elvonultak a felhők és a köpenyekre sem volt már szükség.
A csata az elmúlt években megszokott forgatókönyvvel, de a gyalogmenetnek köszönhető jóval nagyobb létszámmal zajlott le, idén is hatalmas forgatag volt a küzdőtéren, betyárok, szabadcsapatok, népi felkelők, gyerekcsapatok, még monarchiás huszárok is “emelték” a korhűséget, alig tudtunk biztonságosan manőverezni és sortüzeket lőni.
A csatabemutató díszmenettel zárult, majd levonultunk a művelődési házhoz, ahol szállást kaptunk, oda táboroztunk be. A tábori élet kialakítása után visszamentünk a sportcsarnokba, ahol a vacsora elfogyasztása után átvettük az emlékérmeket és okleveleket, majd bekapcsolódtunk a programba. Először átmentünk a nagysátorba, ahol Vesztergám Miklós tárogatós barátunkkal nótaestet tartottunk, korhű módon aki nem tudta a dalszövegeket, mobiltelefonon követte. A nótázás végeztével visszamentünk a sportcsarnokba, ahol már Waszlavik László harmonikán is csatlakozott Miklóshoz, így a végére már táncos mulatság kerekedett belőle, hajnalig fergetegesen mulattunk.
Április 7. Vasárnap
A Gyalogmenet utolsó napja is elérkezett. Veszteségeink jelentősen voltak, a többség szombat este hazautazott és a maradék sereg is sok sebből vérzett. Mivel az útvonal is elég csúnyácska lett volna (szeméttelep mellett, hosszabb szakaszon forgalmas főúton), a tiszti kar úgy döntött, hogy az a pár km már nem oszt, nem szoroz, gépkocsira szállva tesszük meg. Így viszont jóval tovább tudtunk reggel pihenni, kellett is, mert legtöbben éjjel 2-kor még roptuk a táncot…
Gödöllőre így lazán, idejekorán érkeztünk, most mi előztük be a lovas menetet. A királyi kastélynál felsorakoztunk, végigálltuk a beszédeket és a műsort, majd egy díszsortüzet adtunk le. Az ünnepség végén díszmenetben köszöntünk el a nézőktől, majd ebéd után befejezettnek és teljesítettnek kiáltottuk ki a Gyalogmenetet. Nagyon szép 4 nap volt, a fizikai fáradalmak, fájdalmak ellenére is mindenki jól érezte magát, úgy gondoltuk, hogy méltóképpen emlékeztünk meg hős honvéd eleinkről ezzel a menettel és a hat csatabemutatóval…
Fotók: Schmidt Andrea és Pető István
Fotótárak: Honvéd Gyalogmenet (FB), fotók: Pető István
Gyalogmenet, fotók: Schmidt Andrea
Gödöllői ünnepség (FB), fotók: Danis János
Élménybeszámolók:
“Nagyon vártam a Gyalogmenetet, egyrészt a várható nehézsége, másrészt a problémamentes lebonyolíthatósága miatt. A szervezést hónapokkal előtte megkezdtük, kétszer végigjártuk a területet, minél rövidebb és jobb talajú utakat keresve, ezeken a bejárásokon láttuk a várható problémákat is. Emellett nagyon fontos volt a jó időjárás, szakadó esőben egy ilyen gyalogmenet bármilyen jól elő van készítve, akkor is értelmetlenné válhat, hiszen a csatabemutatók is elmaradhatnak, nedves időben a lőpor is használhatatlanná válik. Hál’ Istennek, a körülmények ideálisak voltak, a résztvevők komolyan és végig lelkesedéssel (eltekintve a fizikai fájdalmaktól) rótták a kilométereket és a csatákra is volt erő és kedv, nagyon jó hangulatú, élvezetes kis csatabemutatókat tartottunk. Többünknek az volt a véleménye, hogy ezek a kis falusi csatabemutatók nagyobb élményt adtak, mint a tápióbicskei és isaszegi ütközetek, ahol elvették a kedvünket a népfelkelők, gyerekcsapatok és a többi nem korhű résztvevő. Az előkészítés során betervezett időhatárokat végig tökéletesen tartani tudtuk, szinte percre pontosan érkeztünk meg minden helyszínre, nem volt gond az elindulásokkal sem, az állomány pedig kulturáltan, rendben és tisztelettel teljesítette a parancsokat.
A csapatomra nagyon büszke voltam, bár végig csak nyolc fő tette meg az utat, de a tüzérségünk is keményen dolgozott, vitték előre, pakolgatták le-föl az ágyút, hogy mire a menet odaér a következő csata helyszínére, már harcra készen várjon minket. A többiek is kivették a részüket, sajnos egyéb más elfoglaltság miatt nem tudtak végig velünk lenni, de éreztem, hogy mindenki végigcsinálta volna, ha alkalma lett volna rá.
Személy szerint kicsit tartottam a tiszti csizmában megteendő napi 25-30 km-es távoktól, de az elkerülhetetlen vízhólyagoktól és a talp fájdalmától eltekintve egyáltalán nem volt megerőltető. A Királyerdőben pár kilométert lovagolhattam is, nagy élmény volt számomra és végre egyszer megtapasztalhattam, milyen is lehetett egy zászlóalj parancsnoknak, amikor lovon vezette a sereget, mert a korhűség alapján és a lovasított nadrágom és csizmám eleve lóhátra készült. Mint parancsnoknak, példát is kellett mutatnom, így szó sem lehetett bármilyen lazításról, és a legénységben is tartani kellett a lelkesedést.
Összességében hatalmas élménynek, mind szervezésében, mind kivitelezésében sikeres eseménysorozatnak ítélem meg a Gyalogmenetet és annak ellenére, hogy előzetesen ötévenkénti lebonyolítását terveztük, már gondolkodunk rajta, hogy talán jövőre is megszervezzük-e újabb elemekkel, mert a visszajelzések alapján van rá igény.”
——————————————————————-
“Kamaszkorom óta ’48-as szabadságharc az egyik legkedveltebb korszakom, így amikor megtudtam, hogy lesz a Tavaszi Hadjárat Gyalogmenet, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy részt akarok-e venni rajta. Nem gondolom, hogy mi, akik ott voltunk és végig csináltuk, ezzel a tettünkkel felérnénk az egykori tápióbicskei és isaszegi hősökhöz, de igenis gondolom, hogy ezáltal egy picit részesei lehettünk az ő hétköznapjaiknak. Az embert próbáló menetek, a nehéz felszerelés, a korai indulás, a néha korgó gyomor valóban közelebb hozta a mindennapjaikat. Sokszor csak játéknak tűnik egy-egy csatabemutató, most egy maroknyi fiatal és már egyáltalán nem fiatal ember megmutatta, hogy a katonai hagyományőrzés lehet ugyan olyan emberpróbáló feladat, mint a 48-as hősöké.
Rám plusz feladatként hárult, hogy frissen kinevezett altisztként a hadjárat nagyobb részében, mint tizedes vezessem a csapatot. Ugyanakkor nagy segítség is volt, mert ebben a státuszban fel sem merülhetett, hogy bármikor is feladjam.
Számomra a hadjárat legizgalmasabb szakasza Tápióság és Tápiószecső között volt, mikor is a mi zászlóaljunk adta az előőrsöt. A terep lehetővé tette, hogy csatárláncban haladjunk, olyan területen keresztül, ahol a modern civilizáció nyomai csak nagy ritkán látszódtak. Így aztán könnyű volt beleélni magamat egy régen volt tizedes szerepébe, aki, miközben folyton a láncot igazgatja és irányítja, fél szemmel a környező terepet figyeli, mikor, melyik bokorsor mögül támad rá az ellenség? Vajon a távolban felbukkanó alakok az ellenség lovasai, vagy a mi huszár előőrsünk?”
——————————————————————-
“Hosszas várakozás után gyermekeimmel és barátaimmal végre részt vehettünk a négynapos tavaszi hadjáraton, mely Tápióbicskétől Gödöllőig tartott. Izgalmas lehetőség volt számunkra, hogy a 4 nap alatt végig dicső elődeink lábnyomában járhattunk. Mivel megközelítőleg 80 km-t tettünk meg saját lábunkon és teljes menetfelszerelésben, így nagyon elfáradtunk testileg. A második nap végére mindenkinek alaposan feltörte a bakancs a lábát, így a fájdalmakból is jutott mindenkinek egy kevéske. Azonban kitartásunk jutalmaként sokkal inkább bele tudtuk magunkat élni a 170 évvel ezelőtti történésekbe. Átéreztük a hazáért harcoló honvédek fáradalmaikat és csodáltuk kitartásukat. Ezen felül sok érdekes, eddig nem tapasztalt dolgot is kipróbálhattunk.
A számomra legkülönlegesebb az volt, amikor Tápióság és Tápiószecső között felderítő járőrbe mentünk. Erre nem sűrűn van lehetőségünk az erősen behatárolt területű csatajelentek alkalmával. Az időjárás is nekünk kedvezett. Jó hangulatban ment kis felderítő járőrünk a fő-erők előtt erdőkön és réteken keresztül. Közben miden pillanatban azt vártam, hogy felbukkan előttünk egy ellenséges fehérköpenyes és kitör az előőrs csatározás. Az ellenfél azonban nem állt a felderítés magaslatán, így békésen tudtuk megközelíteni a következő települést, ahova bevonulva a főtéren ismét győzelmet arathattunk a fősereggel együttműködésben.”
———————————————————————-
“Amikor az ember egy olyan eseményre készül, ami előreláthatóan kimozdítja a komfort zónájából, akkor igazán erős motivációra van szükség. Egy éve vagyok a csapattal, és a lelkesedés mellet ezt a motivációt talán nem is vittem magammal, viszont elmondhatom, a négy nap nehézségei, a bajtársak és az átélt élmények hatására minden megváltozott a bennem.
A menetelés végével nagyon fáradtak voltunk. Behúztam a kisbusz ajtaját és szinte rádőltem a kormányra az elcsigázottságtól. Indulni készültünk, belepillantva a visszapillantóba a bajtársakra tekintettem. Furcsa érzés volt! Az autóban büszkeség töltötte meg a levegőt lágyan átkarolva a tiszteletet és a példamutatást. Az elcsigázottság ellenére valahogy mindenkinek a szemében égett egy láng, amit sem fáradság, sem nehézség, sem pedig kimerültség nem tudott kioltani, amely megértette velem, miért is tettük és tesszük a dolgunkat hagyományőrzőként!
Nos, először is elmondhatom, mind büszkék voltunk! Büszkék, mert minden boldogság, öröm és nehézség ellenére mint csapat, végigcsináltuk! Ha kellett támogattuk, biztattuk és segítettük a másikat. Remek (de nem könnyű) volt tábori életet élni! Reggel korán kelni, készülődni, naphosszat menetelni, végül vacsora és nótaest után nyugovóra térni. Látni a társakat elfáradni, küzdeni, ünnepelni, mulatni, mosolyogni és könnyeket hullajtani, néha megrendítő, ugyanakkor nagyon motiváló tud lenni.
Másodszor, a teljes túra megtételével, fejet hajthatunk és tiszteleghetünk azok előtt a hősök előtt, akik annak idején az életüket nem kímélve, egy szívvel, egy lélekkel küzdöttek a hazájukért és annak szabadságáért! Azért a hazáért, amelyben ma, mi élünk, és amelyben mindannyiunk múltja gyökerezik!
Végül szeretném megemlíteni a példamutatást! Gyerekeinknek, az érdeklődőknek, és mindenkinek ezzel a négy nappal is azt szeretnénk hirdetni, fontos a múlt eseményeit fel- és megidézve emlékezni az 1848-as hősökre, ha kell áldozatot hozva, kilépve a kényelmes életünkből!
Ha egyet kellene kiemelnem mi is volt a legjobb számomra, nem tudnék! A négy nap élményei összegyúrva alkotják mindazt a különleges érzést, amellyel mindenkit csak biztatni tudok, álljon közénk és legyen része valami varázslatosnak.”
———————————————————————-
„Sosem volt még itt ilyen nagy attrakció! Csak a huszárok szoktak jönni. Nem láttunk még csatát, de nagyon jó volt!”
Hősies és felemelő szabadságharcunk dicsőséges tavaszi hadjáratának 170. évfordulójára nagyot álmodtak bajtársaink: egy hosszabb szakaszát mi, a késői leszármazottak járjuk és csatázzuk végig. A nagy álom szerencsére nem kevésbé nagy szervezések árán megvalósult, s bizonnyal, bajtársaink bizonyságával mondhatjuk: minden fáradalma és fájdalma ellenére csodálatos élményeket, ma már: csodálatos emlékeket adott a résztvevőknek.
Magam tüzérként vonultam végig: a kilométerek a lábamban elenyésző töredékei a gyalogló honvédekének. Őszintén megvallva hiányzik az úttal járó közös menetelés, a felderítés, a csatárlánc, a kőhíd párkányán való megpihenés. A közösségi élmény. Irigylem ezeket. Még talán a fájdalmukat is irigylem, mert hiszen az is közös volt. És az egymást segítés, biztatás. Ha csak szóval, ha csak egy mosollyal is.
Mi mindenhova korábban érkeztünk, hiszen az ágyút megfelelő időben el kellett helyezni az aktuális csatatéren, így autóval tettük meg a helyszínek közti utakat. Állt a honvéd tüzérség és állt a maroknyi császári sereg a falvak terein, utcáin. Békésen, merthogy ezek a császáriak is jó magyar emberek, de hát azért ellenfélül csak illett odaállni. Nekik talán furcsább volt a helyzet: mindenhol a ferencjóska csákóját kellett viselniük, mindenhol vereséget kellett szenvedniük. Mivel korábban értünk a településekre, volt idő beszélgetni. Jórészt gyermekekkel, de persze felnőttek is akadtak: tanárok, szülők, kísérők, érdeklődők. Elmondtuk nekik is: ők is magyarok, becsüljük meg őket is.
Nagyszerű volt a gyerekek őszinte lelkesedését megtapasztalni: kérdeztek, érdeklődtek, meséltek és rajongtak. Az első állomásnál, Tápióságon egész apró gyerkőcök, ovisok is kiültek a régi focipálya rézsűs oldalára, hogy megnézzék a honvédek győzelmét. Megnézzék és élvezzék. Mikor a játéktéren honvédjeink átvonultak és végül elfoglalták a már rozsdálló kaput, talán aznap akkor nyílt meg az időugrás kapuja számunkra. Az egész napot egyenruhában, bajtársakként küzdötték végig hagyományőrzőink.
Tüzérekként Tápiószecsőre is természetesen előbb érkeztünk meg. Az ágyú kipakolása és felállítása után kisvártatva megjelentek az iskolai osztályok. Nagyon lelkesek voltak, rengeteg kérdésük volt, természetesen a fegyverekre voltak leginkább kíváncsiak. Szó szót követett, s kértük, hogy majd azért szurkoljanak nekünk a csata idején. A faluba bemasírozó honvédek azonnal tűzzel kínálták meg a császáriakat, de nem kis meglepetésünkre a csatazajt szinte elnyomta a gyerekek biztatása: hajrá, magyarok! Remek érzés volt, hogy teli torokból biztatták a honvédeket!
A következő állomáson, Kókán apró szervezési gond kerekedett: a huszárok bemutatója majd’ egy órával előbb volt, mint ahogy a honvédek menetének beérkezése tervezve és várva volt. A szép számban összegyűlt érdeklődők így szinte teljesen szétszéledtek, mire a gyalog érkező bajtársak megjelentek. Pedig a lelkesedés itt is megvolt, sok gyermek és szülő kérdezősködött a korról, a fegyverekről, a hagyományőrzésről. Ám valóban hosszú idő telt el várakozással. Néhány gyermek és lelkesebb apuka azért a helyszínen maradt, nagy örömükre egyszer csak szép rendben föltűntek honvédjeink. Utcai csata bontakozott ki, már-már az ágyúnk is császári kézre jutott, mikor több sortűzzel ráijesztettek csapataink a svarcgelbekre. Mondani sem kell, hogy egy jelentősebb tömeg a hang hallatára azonnal összefutott, így azért jó pár kisebb és nagyobb kókai élvezhette az összecsapást.
Az ütközet után gyerekek és felnőttek is a fent idézett mondattal búcsúztak tőlünk, megtoldva azzal, hogy számukra nagy dolog lenne a következő évben is látni a csatabemutatót. Rajtunk nem múlik, válaszoltuk, s nem csupán udvariasságból, valóban élmény volt nekünk is találkozni érdeklődő szeretetükkel.
A nap utolsó állomásán, Dányban hangulatos háborúskodással tettünk pontot a hosszú nap végére. Itt is jó szívvel, ellátással és szállással fogadtak bennünket. Mindenhol egyébként ez volt a jellemző, bőséggel kaptunk enni, inni, ebben is megmutatkozott a különleges programhoz csatlakozó települések, az ott élők gondoskodó szeretete és lelkesültsége.
Néhányunknak ekkor vissza kellett utaznunk, ott kellett hagyni bajtársainkat. Rossz érzés volt. Ugyan már sokan fájdalmas arccal ültek: harmincnál is több kilométerrel a lábukban, feltört bokával, sarokkal, fáradtsággal feküdtek a füvön, ültek a fa alatt. Mégis, a szemekben az látszott: megérezték a feléjük áradó tiszteletet és elismerést, és hogy férfias teljesítménnyel emlékeztek méltón a sok ezer magyar honvédre, akik erőn felül harcoltak a magyar szabadságért.”