Kamarakiállítás nyílt a segesvári harctéren folytatott régészeti kutatásokról “Ki mondaná, hogy e hely csatatér?” címmel szerdán Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). A kiállítás megnyitóján csapatunk hét fővel vett részt és a kiállításhoz több fegyvert adtunk kölcsön a múzeumnak (eredeti gyalogostiszti szablyát, Augustin pisztolyt, karabélyt, puskát és Laukart szuronyt).
Segesvár neve az 1849. július 31-én, a Józef Bem és Lüders orosz tábornok csapatai között lefolyt ütközet után került fel a magyarok mentális térképére. Tudjuk róla, itt zajlott a „segesvári csata”, amelyben eltűnt a szabadságharc ikonikus alakja, a költő Petőfi. Ami a korban egysoros újsághír volt – „…koszorús népköltőnk, a tűzlelkű P. S. hír szerint elveszett” – talán éppen a világosi fegyverletétel időbeli közelsége miatt, az idők során tragédiává nőtt: az egyszerű honvéd-tömegsírból nemzeti gyászhely lett.
Csaták múzeumi bemutatását általában az indokolja, ha azok a nemzeti történelem valamilyen fontos, jelentősnek tűnő fordulópontjához kötődnek. A Fehéregyháza-Segesvár közti hadi események nem ilyenek voltak, de kultikussá tette őket Petőfi eltűnése és összemosódtak az emlékezetben a hamarosan bekövetkező katonai összeomlással, a szabadságharc bukásával. Petőfi maradványainak felkutatása, személyének azonosítása, „megkeresése” tehát ebben az értelemben nem volt cél, bár az ütközet tömegsírjainak meghatározása, és esetleges feltárása távlatilag beleférhetne a magyar csatatérrégészet trendjeibe. Végső, méltó nyughelyükre kerülhetnének a segesvári csata ma ismeretlenül, jeltelenül elföldelt áldozatai, a mintegy 1200 magyar halott. A kutatás segítségével rekonstruálhatóvá vált a csata lefolyása, olyan részletek, amelyet eddig csak visszaemlékezésekből ismerünk. Többéves munka eredményeként olyan történeti emlékek kerülhetnek elő és válnának bemutathatóvá – tüzérségi fegyverek maradványai, ágyúállások stb. – amelyek fontos és látványos rekvizitumai lehetnek a múlthoz való kötődésnek. A számba vehető, csatatereket bemutató, kitűnő nemzetközi példák viszont jelzik, maga a helyszínrekonstrukció, a valamikori történeti táj megjelenítése értékké válhat.
A PIM és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közös projektjeként 2018-19-ben – a konfliktusrégészet módszertanát segítségül hívva – fémkeresős terepkutatás indult a segesvári csata lefolyásának megismerésére. Mintegy 400 lelet, többségében orosz és magyar lövedék GPS-pontjait sikerült térképre vinni, ballisztikai számítások alapján meghatározni az ütközet gócpontját, valamint Bem hadműveletének lenyomatait a valós tereppontokon azonosítani. Számos hadászati, katonai viseleti emlék jelzi a hadműveletben résztvevő magyar és cári katonai alakulatok konkrét mozgását.
A 2020. január 31-ig látogatható kamaratárlat helyszíni felvételek, térképek, archív fotók, visszaemlékezések és képzőművészeti ábrázolások segítségével tekinti át a kutatástörténetet, a ma látható emlékhelyeket, valamint bemutatja, hogyan alakították át az ütközetről szóló tudást a térképre vitt leletekből származó információk.
Török Petra főigazgató-helyettes a megnyitón elmondta, hogy a tárlat jó alkalmat jelent az eredmények, úgy mint a lézerszkenneres talajfelvétel, a leletmintázati térkép, a fegyverek, a ballisztikai eredmények és a lövedékek bemutatására, de egyúttal figyelmeztetés arra, hogy milyen gyors ütemben semmisül meg az egykori csatatér, milyen rossz állapotban vannak a hozzá kapcsolódó emlékhelyek, emlékművek.
Hermann Róbert főtanácsos, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos igazgatóhelyettese azt emelte ki, hogy egy ilyen jellegű kutatás igazolhatja az eddigi tudást, és ráirányítja a figyelmet arra, hogy milyen keveset tudunk Petőfi Sándor halálának körülményeiről, az összecsapás történetéről.
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója felidézte a kutatás kezdeteit és elmondta, hogy a fehéregyházi és segesvári környéknek jelentős régészeti potenciálja van.
Laszlovszky József régész, történész, a Közép-európai Egyetem Kulturális Örökség Tanulmányok programjának vezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar történelemnek három emblematikus csatája volt, a segesvári ütközeten kívül a muhi és a mohácsi csata.
Mint mondta, Segesvár nagy vesztesége elsősorban nem az elvesztett csata, hanem a magyar irodalom egyik legnagyobb költőjének elvesztése. Kitért arra is, hogy a kamaratárlat a nagy költő teljes életpályáját, valamint a Petőfi-kultusz rétegeit bemutató két másik kiállítás között található, sok információt és tudást nyújtva.
A kamaratárlat helyszíni felvételek, térképek, archív fotók, visszaemlékezések és képzőművészeti ábrázolások segítségével áttekinti a kutatástörténetet, a ma látható emlékhelyeket. Nem utolsó sorban arra válaszol, hogyan alakították át az ütközetről szóló tudásunkat a térképre vitt leletekből származó információk, mit tehet hozzá a régészet az elsősorban irodalomtörténeti problémaként a köztudatban élő kérdéshez: hol halt meg Petőfi?
Kurátor: Kalla Zsuzsa (PIM), dr. Polgár Balázs (HM HIM)
Látványterv, grafika: Mihaklov György, Széki András
Szakértő: dr. Kemény Krisztián (HM HIM)
Forrás: MTI, PIM
A segesvári csata
1849. július 31-én győzték le Alexander von Lüders orosz és Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok egyesült erői Bem József maroknyi seregét a Segesvár mellett vívott ütközetben. A magyarok számára gyászos eredménnyel végződő csata elsősorban arról nevezetes, hogy Segesvárnál tűnt el a forradalom és szabadságharc híres költője, Petőfi Sándor.
Miután I. Miklós cár (ur. 1825-1855) Paszkievics herceg vezényletével intervenciós hadsereget küldött Magyarország ellen, a szabadságharc ügye válságos helyzetbe került; a hadszínterek közül talán még a Bem József által védett Erdély állapota volt a legbiztatóbb, hiszen itt „csak” 55 000 főnyi ellenséges hadsereggel szemben kellett védekezni – kevesebb, mint 40 000 emberrel. A Lüders és Clam-Gallas által vezetett intervenció ellen küzdő Bem erejét azonban a nyár során a román felkelés és egy Moldvába indított hadjárat is elaprózta, miközben a tábornok legjobb egységeit a Temesközbe küldte előre, hogy az osztrák és orosz erők elleni döntő csatában a magyarországi honvédseregeket támogassa. Bem látszólag nagy létszámú serege a valóságban kétharmad részben újoncokból állt. Az erdélyi parancsnok feladata az orosz intervenciós csapatokkal és havasalföldi román felkelőkkel kiegészült császári erők feltartóztatása volt, míg Görgey Artúr fővezér a magyarországi hadszíntéren módot talál a győzelem kivívására.
Lüders a Vöröstorony-szoroson át nyomult be Erdélybe, és miután sikertelenül támadta a Székelyföldet, az Alföld irányában próbált meg kitörni. Bem az orosz hadmozdulatok nyomán rákényszerült az összecsapásra, ezért Segesvár környékén, 1849, július 31-én csatát vállalt az intervenciós erők ellen. A lengyel származású tábornok abban bízott, hogy az ellenség érkezése előtt egyesülni tud majd Dobay József, Kemény Farkas és Stein Miksa kisebb létszámú alakulataival, és így 8000 katonát állíthat szembe Lüders nagyjából 10 000 fős seregével. Az orosz fővezér azonban ügyes taktikával elvágta a segédhadakat Bem főerőitől, aki, miután segítséget küldött a Székelyföld védelmére, mindössze 2500 katonával és 16 ágyúval vállalta el az ütközetet.
Bem erői olyan csekélyek voltak, hogy a Segesvárhoz érkező oroszok egyszerűen nem hitték el, hogy a fősereggel állnak szemben, ezért Lüders tábornok az ütközet legnagyobb részét a Marosvásárhely felé vezető út őrzésével töltötte, mivel cselre számított. Az ütközetet a két sereg Segesvár és Héjjasfalva között – a várostól keletre – vívta meg, a Küküllő folyótól délre eső területen, az Ördögerdő és a Segesvári-erdő közötti Ördögpatak völgyében.
A maroknyi magyar erők számára a csata kedvezően indult, a délelőtti ágyúzás során ugyanis halálos találat érte Szkarjatyin tábornokot, Lüders vezérkari tisztjét. Mivel az ellenség mindössze állásainak védelmére szorítkozott, Bem hamarosan rohamot indított a Segesvári-erdőben kiépített orosz állások ellen, de az Ivin altábornagytól, majd a délután folyamán magától Lüders tábornoktól érkező erősítések segítségével az intervenciós erők újra és újra visszaverték a magyar rohamot.
A csata sorsát – a nyilvánvaló orosz fölény és a honvédek ágyúinak meghibásodásai mellett – végül a magyar fővezér ballépése döntötte el, aki az erdőben harcoló egységeken kívül nem feltételezett több ellenséges csapatot Segesvár környékén. Miután a Segesvári-erdőben és a völgyben vívott küzdelem centruma a Küküllő menti jobbszárnyra tevődött át, Bem – sejtései alapján – vakmerő módon a balszárnyról is átcsoportosította erői nagy részét, hogy több órás küzdelem után végre kieszközölje az áttörést.
Az elkeseredett harcot végül Lüders 5500 fős hadteste döntötte el, mely délután 4 óra után elhagyta korábbi állásait, érkezése után pedig elsöpörte a gyenge magyar balszárnyat. Az áttörést tehát az oroszok érték el, akik nem sokkal ezután egy villámgyors lovasrohammal megtörték a honvédeket. A magyar seregek délután 5 óra után összeroppantak a többszörös túlerővel szemben, és pánikszerű menekülésbe kezdtek Fehértemplom irányában, miközben hadianyaguk és ágyúik java része orosz kézre került.
A kozákok a győzelem után hajtóvadászatot indítottak a visszavonuló magyarok ellen, így kisebb csoportok éjszakába nyúló véres utóvédharcot folytattak Segesvár környékén. A zűrzavart jól mutatja, hogy a menekülő honvédek beleütköztek a magyar lovasságba, közben a fővezér, Bem egy mocsárba zuhant lováról – csak az este során mentették ki az őt kutató honvédek –, és valószínűleg ebben az órában vesztette életét Petőfi Sándor költő, a lengyel tábornok hadsegéde is, akinek holttestét soha nem találták meg.
Bár a segesvári ütközet komoly vereség volt az erdélyi erők számára, Bem előrelátásának köszönhetően korántsem volt végzetes: a honvédseregek maradéka már augusztus 1-jén egyesült a kolozsvári és besztercei csapatokkal, és a hónap elején apróbb győzelmeket is elért az oroszok ellen. Az erdélyi hadszíntér sorsát az augusztus 6-án vívott nagyszebeni és nagycsűri ütközetek pecsételték meg, ahol a többszörös túlerőben harcoló cári és császári erők felmorzsolták Bem seregének jelentős részét. Tekintve, hogy a következő napokban a főerők is döntő vereséget szenvedtek Temesvárnál – mely csatában egyébként Bem József ugyancsak részt vett –, elmondhatjuk, hogy a lengyel tábornok a nehézségek és a kudarcok ellenére hősiesen teljesítette vállalt feladatát, ugyanis Lüders, az orosz célkitűzéssel ellentétben, nem tudott kijutni a magyarországi hadszíntérre.
Tarján M. Tamás írása