Pelyach István történész barátunk október 16-án a budakeszi Református Templomban tartott nagyon érdekes előadást Görgei Artúr tábornok életútjáról és az áruló szerepkörbe kerülésének tényéről és cáfolatáról.
Pelyach István történész az 1848/49-es szabadságharc és Görgei Artúr életének, tevékenységének egyik legkiválóbb ismerője kifejtette, miért is kell egy nemzetnek árulókép. A világosi (szőlősi) síkon történő fegyverletétel, s az ezt követően kialakuló Görgei-megítélés a magyar nemzeti tudat problémája, melyre könnyű megoldásnak kínálkozik a bűnbakkeresés. Az elkerülhetetlen vereségkor – ezt Ephialtész, a Thermopülai csatában elkövetett árulása óta tudhatjuk – mindig szükségszerűen bekövetkezik az áruló, a bűnbak keresése.
Görgei katonai és politikai pályafutása (a Szemere-kormány hadügyminisztere, fővezér, majd teljhatalmú diktátor a fegyverletétel előtt) a fegyverletétellel lezárult. A szabadságharc árulójának nevezték, őt hibáztatták az aradi kivégzésekért. Ebben nagy szerepet játszott a törökországi emigrációból leveleket író Kossuth, akinek nyomában művészek, írók, költők szították az árulás vádjának tüzét.
Az áruló mitosz
Kossuth Lajos 1849. szeptember 12-én közölte a hatásos és nagy vihart kavaró, vádaskodó vidini levelét:
“Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által. Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.”
A tévhitek, mítoszok hasonlóak a népköltészethez. A középkori vagy humanista elit kultúra zenei világa, dalszövegváltozatai elevenen éltek a 19. századi népköltészetben is. A „felülről jövő” műveltség bekerül a nép körébe, az a magáévá teszi. A Görgei-képpel sem volt ez másként. Az elsősorban Kossuthtól származó megnevezés elterjedt a nép körében. Mire kikopott volna, vagy az előző képpel élve kialvó parázs maradt volna, a zsarátnokot újra felszították.
A Görgeiről alkotott képet (tankönyvszöveget) a politika az 1949-es fordulat után vörösre színezte, Görgei lett a szabadságot, a népet cserbenhagyó áruló, aki csak saját érdekeit nézte és a „bőrét mentette”. Petőfi és Kossuth pedig a szocializmusban is elfogadható, az ideológiába illeszthető hősök lettek. 1949-ben a 100 éves forradalomra emlékezve a Petőfi-jelszót („A néppel tűzön-vízen át!”) újra életre keltették, azonban ezúttal nem a nép, hanem a párt állt mögötte. (Hasonlóan újraszínezték Kossuthot is, gondoljunk csak a piros 100 forintos bankjegyekre.) Így lett Görgeiből a szabadságharc árulója az ’50-es években, s ez a mítosz élt sokáig a magyar oktatásban.
Ez a közhangulat az 1970-80-as évekig tartott, amikor már kezdtek – elsősorban katonai körökben – objektíven emlékezni a ’49-es eseményekre, s belátni Görgei lehetőségeit, következetesen végrehajtott, haditanáccsal egyeztetett döntését.
De milyen ember is volt Görgei?
Rajongott érte a hadsereg, tisztek és közlegények egyaránt, mert győzelemre vezette őket, lehetetlen, keserves helyzetekben is. 1848-1849 tele visszavonulásokkal, vereségekkel volt terhelt, ő mégis győzedelmeskedett. A katonai ellátás kérdését mindennél fontosabbnak tartotta, olyannyira, hogy élelmezési biztosokat is megfegyelmezett a legotrombább eszközökkel, a katonái ezért is szerették és becsülték. Ugyanakkor vannak kisebb katonai csoportok, akikkel összetűzésbe került, hiszen a siker hátterében a vasfegyelem állt; ha úgy érezte, hogy a katonái nem úgy végzik a feladatukat, ahogy az elvárható lenne tőlük, akkor kíméletlenül megmondta véleményét, érvényesítette akaratát. Fontos megjegyezni, hogy Görgei nem hadvezérnek termett, kémikus volt, s maga is azt vallotta, hogy a katonai sikereinek hátterében a kémiai stúdiumban elsajátított következetes, letisztult gondolkodás állt. Tehát sem gyakorlati, sem elméleti felkészültsége nem volt a hadvezetéshez. A maga keservéből, 2-3 hónap alatt érett hadvezérré.
Csapatunk a Nemzeti Múzeumban Budavár bevételének 170 éves , Görgei Artúr születésének 103. évfordulóján halotti maszkja előtt tisztelgett.
